Pszichoreality (Lélekmozgató 1.)

Egy első lépés és ami mögötte van.

Rengeteg útkereső történetet olvastam és láttam, és szinte mindre jellemző, hogy azután mutatták meg az utat, hogy már végigjárták vagy legalábbis egy nyugvó pontig eljutottak benne. Ha az életút szót átfordítom hivatáskeresésre, akkor mondhatom, hogy már hivatásukba beleérkezvén tették láthatóvá, hogy hogyan jutottak el odáig.

A hivatást nem föltétlen értem munkának vagy szakmának. Hívhat az anyaság, hívhat a gyógyulás, hívhat a kiteljesedés bármely eszköze-formája.

Anyaként én is tettem ilyen megmutatást a Gyerekes gondolatok című könyvemmel. Mikor írtam, már tudtam, már csináltam, már az enyém volt és már én voltam – a sok bizonytalansággal, magamnak föltett kérdéssel egybevéve. Nem becsülöm le sem az akkori önmagam sem mást, aki elérkezvén valahova mutatja az utat.

Még a bőröm alatt az érzés, hogy bőven kért ez a megmutatás is bátorságot, tehát nem volt könnyű láthatóvá tenni a személyes történeteimet, esendőségeimet. Csak mire nyomtatásba került a könyv, belül készen voltam rá, tehát már egy távolabbi állomásról tudtam visszatekinteni, ott már tudtam kapaszkodni legalább a megtett út tapasztalatába.

Sokakat tudnék sorolni, akik motiválnak arra, hogy álljunk bele, vállaljuk föl a saját utunkat, rengeteg életút megmutatása segített engem is ebben erősödnöm – hála érte!

A kérdésem életem ezen pontján, hogy de mi van akkor, mikor még csak keresem magam?! A láthatóvá tett utakból a hogyannak a földeltsége hiányzik nekem sokszor. Pontosan hogy kell?! Eszközöket szeretnék, konkrétumokat!

Mikor mondjuk épp szétszakít belül a félelem, hogy lépjek egy ismeretlen irányba, akkor mit tudok tenni?! Hogy tudok bízni magamban, mikor belül épp inogok?!

Valami ilyesmit kezdtem el ezen a blogon a koronavírus idején: szépítés nélkül a folyamatos jelenét láthatóvá tenni annak, hogy lelkileg mi történik bennem akkor, mikor a haladás kimenetelét fölmérni lehetetlen. Most is hasonlóra vállalkozom a Lélekmozgató bejegyzéseimmel. Láthatóvá teszem a kereső utam lelki vetületeit egyfajta pszichoreality formájában, amikor történik, szinte jelen időben.

Eddigi útjaim során beletaláltam a pszichológus énembe, az anyába, a nőbe - ezek a főbb identitásaim. De most érzek magamban egy újat. Ott van bent, de még növesztenem és erősítenem kell, mielőtt megszülöm. És most ez nem egy gyerek! Hogyan is vagyok várandós egy álmommal és hogyan adok neki életet? Meglátjuk, hogy sikerül-e ezt megmutatnom. Esendő és sérülékeny vagyok, olyan területre indulok, ami a legnagyobb félelmeimet rejti magában és közben egyszerre nagyon erősen hív is.

Körülbelül mindegy is, hogy pontosan mi az, amit érzek magamban, mert az útkereséssel járó érzések egyetemlegesek. De ettől még csak a személyesen keresztül tudom hitelesen, általánosítások nélkül megfogni.

A lélek és test működésének összekapcsolását keresem, ill. a saját formámat e téren. Milliók jártak már ezen az úton – a body-mind eszközökben bővelkedik a világ, évezredes múltja van a témának főleg a keleti kultúrákban, például ez a jóga. De látható nyugati példa is, mondjuk a múlt hónapban századik születésnapját ünneplő Anna Helprin vagy az 5ritmust megszülő Gabrielle Roth. De az én utam még nem belátható.

Ezen a ponton, ezen a területen, itt az elején semmiben sem vagyok biztos. Kevésnek érzem magam, meg is szólal a bizonytalan belső hangom: “Ha húsz éve ezzel kezdtem volna foglalkozni, már lenne elég tapasztalatom, már lennék benne valaki!” vagy “Kellene találnom egy iskolát, ott képződni, és mikor lenne papírom, akkor kellene elkezdeni!”. Merthogy bár a lélek ápolásához van szakképzettségem, a testhasználat területén nem képződtem, nem vagyok táncos, nem vagyok táncterapeuta. Ezeket hallva elbizonytalanodom, de azért jönnek belülről a megerősítéseim is: nem is akarok táncterapeuta lenni, nem az az én utam! Nem érdekel a koreografált tánc, szabadon mozogni pedig mindenki tud, ezt nem kell tanulni! És van sok összetevő, amit már tudok, például feltétel nélküli elfogadást adni.

Nagyon erős bennem a bizonytalanság, nem tudom, lesz-e elég kitartásom és bátorságom végigvinni. Azt sem tudom még, hogy mit jelent most a végigvinni! Azt tudom, hogy mire van ma erőm: megtenni az első lépést, kirakni az első bejegyzést. Nagylevegőt veszek, benntartom és megnyomom a gombot mindjárt. Aztán meglátjuk.