Többnyire a coachok is és a pszichológusok is azt mondják magukról, hogy ők nem vonódnak be érzelmileg a kliens folyamatába. Én nem látom problémának az érzelmi bevonódást, hiszen eleve nem gondolom, hogy a munka, amit közösen végzünk, kizárólag a kliensről szól. Valahol nekem is dolgom volt vagy van a fölvetődő témákkal, problémákkal. Ez nem jelenti, hogy láthatóvá is kell tennem, hogy mi és hogyan érint, de ha nem szűröm át magamon, nem fogom észrevenni a vakfoltjaimat. Márpedig ahol vakfoltom van, ott valószínűleg megítéléseim, vágyaim vagy elakadásaim vannak, ami azt jelenti, hogy könnyebben előfordulhat, hogy számomra is észrevétlenül, tudattalanul próbálom terelgetni a kliensemet valamilyen irányba – tehát valahol gátolom, hogy ő haladjon, amerre ő magától menne. A közösen töltött idő során fölmerülő problémákat hazaviszem és ott dolgozom velük – illetve azokkal a pontokkal, ahol engem érintenek. Testmozgással, légzésgyakorlatokkal, meditálással megyek le a zsigeri szintemig, és amit ott találok, a tudatos síkra fölhozva szűröm át magamon. Mindezt azért, hogy tisztábban és hitelesebben lehessek ott a klienseimnek. Tükrei vagyunk egymásnak, ezért próbálok a legtisztább felület lenni, hogy valóban magát láthassa az, aki velem szemben ül. Tehát minél inkább beleteszem magam, annál kevésbé leszek benne: minél bátrabban meg merem nézni, hogy én hol vagyok az üléseken fölmerülő kérdésekben, és ezekkel szembe merek nézni és teszek is azért, hogy bennem a helyére kerüljenek, annál kevésbé árnyékolom be a folyamatot. Az értékrendem, hitem és tapasztalataim szerint akkor vagyok hatékony segítő, ha feltétel nélküli elfogadást tudok adni annak, aki hozzám fordul.

Pszichológus vagyok és coach, végzettségeim hatáskörében dolgozom, tehát például nem gyógyítok kézrátétellel, ahogy nem végzek pszichoterápiát sem.