Ahol a törés, ott a fény

Tegnap a kutyafuttatóban egy férfi először a kutyámat rúgta meg, majd miután megkértem, hogy ezt ne tegye, engem nyomott le – már nem a lábával, hanem a szavaival. Ugyanazt éltem meg, mint ezerszer korábban: lefagytam, nem tudtam kiállni magamért. Egyszerűen nem találtam a szavakat, úgy éreztem magam, mint egy kétéves. Belül éreztem a feszítését, hogy igazam van, de nem tudtam láthatóvá tenni, megformálni, érvényesíteni. Lebénultam, majd elkullogtam.

Dühített, hogy ő maradt fölül, elvtelennek, igazságtalannak éreztem – és magamat gyöngének és bénának. Aztán jött a szégyen, hogy mennyit dolgoztam már ezen, és még mindig csak ennyire vagyok képes. Ezt követte az elhatározás, hogy legközelebb, ha látom, megmondom neki! Vagy az összes hasonlónak, akikkel ilyen helyzetben voltam! Nem csak férfiakra gondolok, nőkkel is nem egyszer átéltem ilyesmit. Az is beugrott mint megoldás, hogy innentől bezárok: csak a szeretteimmel leszek, hiszen ők értenek, szeretetük puha fészek, ahol elbújhatok, nem bántanak – vagy ha igen, az már ismerős oldalról és stílusban jön, így van hozzá eszközöm.

Másnap reggel táncolok (szabadon mozgom zenére) a pincében, és egy ponton váratlanul beleütöm a hátam valamibe, maró érzés. Följön az emlék, hogy tegnap így mart meg az az ember. És jön, hogy sosem leszek képes megváltozni. Lehet, hogy sosem fogom tudni megvédeni magam. Elképzelhető, hogy mindig maradok a lefagyásban.

De ez nem baj! Ahogy táncolok, tovább tudok lépni és jön az újabb, ezúttal valódi felülemelkedést hozó ötlet: ha magamat ott tegnap nem is, a sebemet láthatóvá tudom tenni! Mint gyógyír hat, jóleső érzés kerül a sebre. És tudom, ezzel a kitárulkozással tudok segíteni másoknak. Nem tippet adni, okoskodni, hogy hogyan kell megoldani valamit, hanem a megmutatás nyomán megélni a sorsközösséget, a bajtársiasságot. Mindenki használt, sebzett, benyomódott valahol. Én ezen a ponton (is): a hirtelen jövő, lenyomó erővel szemben tehetetlen vagyok. Nem biztos, hogy kiugrom majd magam, mint pingpong labda a meleg vízben. De benyomódva lenni alakot is ad – ez az én alakom. Egyediek vagyunk, itt-ott és amott nyomódott kerek gömbök. Tudom azt is, hogy érzékeny területem ez, tehát meglehet, hogy kívülről nem is tűnt olyan durvának az eset. De ahol a seb, ott jön be a fény (“The wound is the place where the Light enters you.”), mondja Rumi, a perzsa költő. Én meg hozzáteszem, hogy a fény ott tud kiáramlani is. Ott tudok érzékeny lenni és érzékenyíteni, ahol a törésem van. Lehet, hogy a tegnap történthez hasonló helyzetekben mindig is lebénítanak majd, de később ennek megmutatásával, a sebem föltárásával alkothatok fegyvert – nekem ma ez, a saját magam elfogadása és fölvállalása a továbblépés, a lélekalkímia.