Mi az, amit még tehetünk azért, hogy a legtöbbet hozzuk ki a jelenből és majd a legjobban jöjjünk ki ennek a krízishelyzetnek a végén? Van egy nagyon egyszerű eszköz, ami csodákra képes! A szelf folytonosság használata.
Azon tűnődöm, vajon mikor nagymamámat vitték a többi zsidóval a tömött vagonban, mi volt az alaphang? Az ő elbeszélésére és az egyéb személyes visszaemlékezésekre támaszkodva voltak a pánikolók, a zokogók, a lázadók, a kívül-belül csöndesek és belül mantrázók. Vajon melyik típusú megküzdési stratégiával maradtak legtöbben életben? Azt feltételezem, hogy a legnagyobb eséllyel a belül mantrázók élték túl a poklot, legalábbis ők azok, akik a legtöbb könyvet, visszaemlékezést írták.
Az imádkozás is a mantrázás egy formája, de a mantrázásnak nem elengedhetetlen föltétele a hit. Annyit jelent, hogy sokszor ismételgetek magamban valamit. Ez a cselekedet mutat erős határtartási képességet, hiszen egyrészt tartom magam abban, hogy sokszor ismételgetek valamit. Másrészt a külvilág hatását igyekszem vele kizárni, mindeközben a mantrám hatását erősíteni, fölnagyítani, betölteni vele a belsőmet. Kitartás - milyen érzékletes magyar kifejezés! Megtartás és kint tartás egyvelege.
A másik dolog, amit a mantrák csinálnak, hogy létrehoznak egy szelf folytonosságot. Ez azt jelenti, hogy a vágyaim szerint képzelem el magam a közeli vagy a távoli jövőben. Lehet a mantrám annyi, hogy “A mai napot túlélem!”, de lehet az is, hogy “Öt év múlva olyan gazdag leszek, amilyen gazdag ember még nem volt a családomban!”. A mantra nem föltételez pozitív gondolatokat, simán el tudom képzelni, hogy voltak, akik azért élték túl a koncentrációs táborokat, mert azt mondogatták magukban, hogy “Túlélem és megbosszulom!”.
A szelf folytonosság azt jelenti, hogy kijelölök egy pontot a jövőben, ahova el szeretnék jutni - és már a kijelölés által is arra haladok. Nevezhetem reménynek, hitnek, erőnek, kitartásnak is. Amivel nekem több ezeknél, hogy konkrét, a mindennapokban egyszerűen használható, kézzel fogható eszköz, tehát nem egy eszmei sík, egy spirituális valami, ami persze szintén csodás, csak ha éppen beledöglök abba, hogy harmadszor indítom újra a gyerek gépét, mert nem működik a mikrofon, miközben mondjuk azon aggódom, hogy a köhögő anyukám milyen vírussal bír (nem köhög, ez most csak egy példahelyzet), és a macskák is tök idegbetegen rohangásznak, mert nekik meg kajaidő van, én meg leginkább leülnék már a seggemre kicsit, akkor nekem hasznosabb egy betonbiztos mondat, amit ilyenkor előhúzhatok és belekapaszkodhatok, mint mondjuk egy "a jó oldalát kell nézni mindennek"-lufi.
Ma a jógázás alatt a szelf folytonosságomat szeretném megkeresni, tehát a túlélő mondatomat. Ehhez szánok nyugodt időt befele figyelni. Nem mondatként, hanem belső képként érkezik a jövőbeli, kiteljesedettebb énem. Állok egy réten, ennyi a kép. Nincs mellé kacsalábon forgó palota vagy Nobel-díj, a fenekem sem kisebb, az érzet a lényeg. Egy belül szabad valaki vagyok, akiben betonbiztos az, hogy ő úgy jó, ahogy van. Nagyon sokszor vagyok már ilyen, de még nem mindig. Ez a fajta belső egzisztenciális biztonság - ami alanyi jogon a születéssel jár, csak sajnos az életünk során sokunkban sérül - lesz most a jövőbeni kijelölt énem.
Több ilyen képünk lehet, akár naponta tízszer is lecserélhetjük, sőt még csak krízishelyzet sem kell hozzá. Rajzolhatunk is magunknak szelf folytonosságot, de lehet egy zene is az vagy egy természeti táj, egy ország, ahova el szeretnék jutni, egy meditációs kép vagy egy vágyott testkép, hogy majd milyenre gyúrom ki magam. Lényegében bármit választhatok, ami nekem szimbolizálja a vágyott jövőt.
Ezek mindegyikével egy beépített iránytűt hozok létre, ami bármikor, ha “ránézek”, meg tudja mutatni, hogy merre kell lépnem az adott helyzetben, hogy akár fél centivel is közelebb legyek a vágyaimhoz. Mikor épp nagyon nehéz, ez az eszköz erőt tud adni mozdulni és hitet, hogy egyáltalán van értelme lépnem. Erősíthetem az eszközt, ha kiírom a hűtőre, ha kiteszem a fotót a kezdőképernyőmre, ha elmesélem a barátnőmnek, ha leírom.
A döntés c. könyvet már emlegettem egy korábbi posztomban, amiből kiderül, hogy a holokhauszt túlélő Edith Eva Egernek az volt az életmentő mantrája a pokolban, hogy “Nem vehetik el azt, ami a fejedben van.”. Edith könyve a döntés erejét példázza, én most a hozzárendelt mantrázást emelném ki. Ha nem erősítem meg a döntésem újra és újra, akkor ki tud fakulni a mindennapok nehézségeinek fényében. Ha nem is pont oda jutok majd el a krízis végére, amit kijelöltem magamnak, a szavak mantrázása, a vágyott jövőm képének tudatos és gyakori fölidézése sokat segíthet magamat tartani. Ha nem is most valósítom meg gyermekkori álmaimat, a szelf folytonosság eszköze abban is segíthet, hogy ne fogjak padlót - könnyebb lesz fölállnom, ha nem esem akkorát.