Ma reggel nem akarom a saját gondolataimat, mert bármennyire is szeretek bennük csónakázni, mégis mind belőlem indul ki, tehát egy idő után zártságot eredményezhet. Hasonló, mint sivatagban a saját pisimet inni: jó, jó, csillapítja a szomjamat, de azért fölmerül néha, hogy nem csinálna nekem valaki egy jeges limonádét?!
Nyitni szeretnék a világra még jobban, ráfeküdni más, eddig akár ismeretlen hullámokra. Szeretnék ezáltal újfajta jóságokat, de olyat is beengedek, ami nem én vagyok, ami kellemetlen, ami diszkomfort akár. Ha voltam olyan bátor ezt megtenni, eddig mindig jól jöttem ki belőle. Ezek miatt nem magamból indulok ki ma reggel, hanem segítséget hívok a belső utazásomhoz egy vezetett meditáció formájában.
“Lassítsd le az agyad” - ez a címe annak, amit választok, 20 perc a hossza. Beülök egy kád forró vízbe, élvezem, hogy nem én tartom sem a testem, sem a lelkem súlyát. Élvezem, hogy most nem magamat vezetem, hanem engem vezetnek. Élvezem a nyugtató zenét és élvezem a hangját is annak, aki beszél hozzám. Arról mesél, hogy
a ki- és belélegzéseink közt van egy icipici szünet, ahol egyedül élhetjük meg azt, hogy nem csinálunk semmit.
Mindig máskor csinálunk, de ott nem. Nem kezdem az agyammal vitatni ezt a gondolatot, nem érdekel most, hogy egyetértek-e vele vagy sem, csak utazom, engedem bele magam.
És egyszercsak, körülbelül a meditáció ötödik percében, hirtelen megszűnik a zene és elhallgat a beszéd. Csak a csönd marad. Nagyon nem számítottam erre. Most ez mi?! Megint ott vagyok a semmi közepén, egyedül, nulla vezetéssel, megtartással! Pont akkor, mikor kivételesen nem én akartam vezetni, hanem azt vágytam, hogy engem vezessenek. Azt kerestem, hogy valaki tartson meg a hangjával, a gondolataival, én meg általa lágyan utazhassak befele.
Utólag fejtem meg, hogy az első reakcióm, hogy próbálok a külvilágba kapaszkodni.
Először úgy, hogy a csalódás és a bizonytalanság okozta dühömet más(ok)ra vetítem. “Nem igaz, hogy pont most nem tudnak hallkabban lenni kint a gyerekek, és ráadásul pont most romlott el a fülhallgatóm is, így nem tudok befele figyelni!” Aztán tolok egy düh-kört magam ellen: “Nem igaz, hogy nem ültem be a kádba korábban, mikor még aludtak, pontosan tudhattam volna, hogy ez lesz! Vagy akkor legalább elkérhettem volna valamelyik nagynak a fülhallgatóját, ne csodálkozzak, hogy ez történik!”
Hamar észreveszem, mit csinálok: terelem el a figyelmem a belsőmről, mert biztonságosabb külső dolgokkal foglalkozni. Keseregve elpusztítani a pillanat adta lehetőséget nekem most elsőre egyszerűbb, mint belül csöndben maradni és figyelni.
Ahogy ezt tudatosítom, már le is halkítja a külvilágot a belső hangom. Milyen érzés van bennem most? Ha érdeklődve kérdezem magam és figyelek, meg tudom hallani a válaszomat is. Kiszolgáltatottság. Olyan, mintha belefeküdtem volna egy babzsákba betakarózva és begubózva, beindítottam volna egy zenét és azt hittem, hogy húsz percig ebben a biztonságos pózban maradhatok, háborítatlanul. És most valaki kiiapcsolta a zenét és kivette alólam a babzsákot. És ott lebegek minden megtámasztás, takaró és zene nélkül, egyedül a semmi közepén.
Arra döbbenek rá, hogy ez nekem a teljes lenullázás. És
amit csinál most ez a járvány velem/velünk, az is lenullázás bizonyos szempontokból. A rutiniok lenullázása, az eddigi biztonságaim lenullázása, akár lehet a munkám, a kapcsolataim, az egészségem lenullázása is. Vajon a törénelem során a lenullázásokban mi jó lehetett? Vajon tudott-e bárminek is örülni a nagymamám, miután hazajött a koncentrációs táborból egészségileg lenullázva, anyagilag lenullázva, családilag lenullázva (mindenki meghalt, akit korábban szeretett), és itt azzal szembesült, hogy míg távol volt, még a kutyáját is lelőtték a németek? A másik ágon a fölmenőim kaptak egy talicskát és egy mondatot mellé, hogy pakold bele, amire szükséged van és takarodj, keress másik hazát - vajon egy kitelepítés során minek tudtak örülni emberek?
Ezek a megélések a zsigeremben vannak, hiszen sejt szinten tároljuk fölmenőink bevésődéseit. Az epigenetikai szintnél egy fokkal könnyebb visszanyúlnom a saját válásomhoz, mikor egyedül neveltem két db 5 éves és egy db 2,5 évest, ott is a nulláról kellett újraépíteni magam. Minek tudtam örülni akkor? Például a szabadságnak. Hogy rajtam múlik a legtöbb, hogy bármennyire fájdalmas is,
most mindent lehet, amit a belső szabadságom bőségében és korlátaiban bírok tenni. Tudtam örüni annak, hogy a határ a belső határ, nem pedig a csillagos ég.
Ezen a ponton jön egy gondolatkép, ami valami döbbenetesen mély megéléssel párosul, bizsergeti a talpamtól a gyomromon át még a fejbőrömet is. Ha nincs alattam babzsák, ha nincs mögöttem a zene, ha minden eltűnt és én lebegek a semmiben, akkor ez egy lehetőség arra, hogy kialakítsam a saját pozícióm, a saját zeném, a saját testtartásom, a saját jövőm! Látszólag nehezebben, de lehet, hogy bizonyos szempontból kötetlenebbül próbálgathatom, mi és hogyan kényelmes nekem. És ha visszajön a babzsák, akkor majd lehet, hogy nem én helyezkedem benne, hanem majd az veszi föl az én alakomat.