Az elmúlt héten 1-2 kivétellel nem beszéltem olyan emberrel, aki valahogyan ne szegte volna meg akár az önkéntes, akár a nem önkéntes korlátozásokat. Látom az utcákon, hogy újra társaságban sétálgatnak emberek, sokkal többen maszk nélkül, mint egy hete. Ha ki is bírtuk eddig, már szövögetjük a terveket, hogy hogy lehetne kiszökni, találkozni, megvenni, beszerezni, elvinni, átvenni, megcsináltatni, levágatni.
Én tegnap reggel a kapuban jöttem rá, hogy véletlen maszk nélkül mentem ki az utcára, de nem fordultam már vissza érte. Kicsit dilemmáztam, aztán megrántottam a vállam: "Egyszer belefér!", és mentem tovább a dolgomra.
Ez a krízis volt már izgalmas, összekovácsoló, megvilágosító, pihentető, de mostmár elég! Szeretnénk visszakapni a szabadságunkat vagy legalábbis apró dolgokban érezni, hogy még valahol föllelhető, hogy nyomokban létezik még.
A legnehezebb talán az elszigetelődés. Még nekem is, aki nem vagyok elszakítva a családomtól, nem élek egyedül és munkám révén messze nem csak felszínes beszélgetésekben van részem. Kb. két hete nagyon kellett egy roller, ami tökéletes alibi volt, hogy a barátnőmmel egy átadás-átvétel erejéig összefussunk az utcán, amit aztán megnyújtottunk kicsit... Igaz, hogy tisztes távolságból, de fél órát beszélgettünk. Volt-e bűntudatom? Kevés. Erősebb volt az öröm, hogy végre kielégítettem valami hetek óta lenyomott létfunkciómat. Továbbmegyek: egy-két napja be-bekúszik a gondolat, hogy milyen újabb "égető" dolgot lehetne kitalálni, hogy két méterről újra kicsit beszélgethessünk.
A fizikai kapcsolódás olyan alapvető igénye az embernek, mint az evés. Nem túlzás ez, tényleg elengedhetetlen az élethez, hiszen az agyunk fizikai kapcsolódások által fejlődik. Tehát a hiánya olyan, mintha nagyon szigorúan diétáznánk vagy akár éheznénk.
Gyakorlott vagyok etéren, életemben többször csináltam végig többhetes lébőjt kúrákat, tehát volt, hogy hetekig nem ettem semmit. A képernyőn/fotón/plakáton látott kaják érdekes módon enyhítették az éhségemet, de bátran kijelenthetem, hogy egyszer sem laktam tőlük jól.
Tabu a kilengéseinkről vagy a kilengési vágyainkról beszélni, mert a társadalmi reakció várhatóan nem lesz elfogadó.
Dühödt emberek posztolnak fotókat arról, hogy hány kocsi áll egy-egy erdő szélén, hogy három-négy ember egy parkban beszélget, hogy tömeg van a boltokban. És érezzük is, hogy van abban valami egészen abszurd, hogy fodrászhoz elvileg elmehetünk, de szemészhez nem, tehát olykor őszintén állunk bele a kilengőket elítélők táborába. Úgyhogy kettős a gát vállalni a saját emberi gyarlóságunkat. Egyrészt mert a kettősség van bennünk is: az agyunkkal elítéljük, ha nem tudjuk megállni a vágyaink kielégítését és elugrunk a masszőrhöz, az anyukánkhoz vagy a festékboltba. Másrészt ebben a közhangulatban várható a megkövezés.
Pedig lehet, hogy ezek ellenére is vállalnunk kellene, mert különben még jobban elmagányosodhatunk. Bűntudatunk lesz, mintha egy diétás táborban benyomtunk volna éjszaka, titokban egy kocka csokit. Pedig, ha már úgyis benyomtuk azt a csokit, akkor nem föltétlen rossz előállnunk vele a szintén diétázó közösség előtt. Látva a bátorságunkat, esetleg más is kibökheti, hogy előző este ő sem bírt ellenállni a bacon szalonnának... Esélyesen megkönnyebbülten kapcsolódunk majd össze egy jó nagy, tisztító nevetéssel vagy sírással.
Egyáltalán nem mondom, hogy másszunk be a játszóterekre vagy tartsunk titokbulikat, azt sem mondom, hogy nyissák meg a Margitszigetet. Sokkal inkább azt mondom, hogy lehetünk bátrak, hogy ne maradjon még egy réteg bűntudat is ezen az amúgy is terhelt időszakon.
Föl lehet vállalni azt, hogy az igényünk a kapcsolódásra farkas éhessé tett minket az elmúlt 5 hét alatt és igen, előfordult, hogy bármennyire is tudjuk az agyunkkal, hogy ezzel veszélybe sodorhatjuk magunkat vagy másokat, nem bírtunk megállni valamit. Fölvállalhatjuk magunk előtt, de szűk vagy szélesebb körben is. Hátha nem csak szentekkel vagyunk körülvéve, hátha más is éhezett már, és ezért megérti, hogy emiatt nem akkora bűn kiflit lopni a boltból.
De ami a legfontosabb abban, ha nyíltabbak és őszintébbek vagyunk magunkkal és a külvilággal is, hogy kevésbé fognak feszíteni az ellentmondásos érzéseink és cselekedeteink, ami miatt nagyobb harmónia, tehát nyugalom lesz bennünk, ami miatt nagyobb lesz a tűrőképességünk, tehát sokkal-sokkal kevesebb igényünk lesz megszegni a korlátozásokat!