Egy születésnapi buli szervezésében pörögni is iszonyú fárasztó tud lenni, kivehet belőlünk rengeteget. Ez az állandó újratervezés, folyamatos alkalmazkodás, új kihívásokkal való napi szembetalálkozás egy adrenalin-flow, ami megnövekedett stresszel jár, túlpörgethet és vezethet lelki fáradtsághoz. Érezhetem akár minden este, akár a krízis végén majd, hogy nincs több bennem, képtelen vagyok örülni, adni vagy kifele figyelni, az erőm átment a szomszédba és átküldte maga helyett az ellenszenves haverját, a kiüresedést.
Tegnap a határaimmal dolgoztam, viszem még tovább a jelenre, hogy még több kézzel fogható segítséget tudjak adni magamnak. Mi mindent jelenthet még a határszabás ebben a járványhelyzetben? A reggeli futásom alatt a saját magamnak szabott határokon gondolkodom.
Mi az, amit nem szeretnék etéren? Hárításokba átmenni, például hogy “ááá, semmi gond, ránk úgysem veszélyes”. Nem mintha sok esélyem lenne rá, de ha lenne sem szeretnék teljesen kimaradni a jelen krízisből. Elsőre talán hülyén hangzik, de több olyan embert ismerek, akinek később ez okozott nehézséget, mert nem tudott csatlakozni a krízis után sem a krízist átélt ismerőseihez, családtagjaihoz. A magány és az izoláció a krízis elmúltával sokkal erősebben támadta, mint a többieket. Bár nincs vidéki házunk, ahol a netet kizárva el tudnék szöszölni a gyomlálással, de itthon is kizárhatnám a külvilágot mondjuk a hírolvasás teljes beszűntetésével. Nem fogom.
És mit szeretnék? Megvizsgálni, hogy mit és mikor szeretnék kizárni a mostani élethelyzetben.
Mit szeretnék kizárni? Azt az énem, aki nem képes leállítani a pörgést, aki elveszti a lelke kontrollálását és öntudatlanul sodorják a környezetében lévő hullámok. Lehet ez hírhullám, félelemhullám, de lehet az egész nap a gépnél ülő gyerekek délutáni feszültséghulláma is.
Mikor szeretnék kizárni? A nap bizonyos szakaszában nem foglalkozom a vírussal. Mikor együtt vagyok a gyerekeimmel, vacsora közben, társasozás közben, fürdés közben, futás közben, sorozatnézés közben, zenehallgatás közben, virágültetés közben, olvasás közben - behelyettesíthető ide bármi, a lényeg, hogy tanuljak meg kizárni.
Mi a célom a kizárással? Például hogy így teret szorítsak a jóságoknak, hogy megmaradhasson valamilyen régi részem, aki például szeret nevetni, enni, inni, táncolni, festeni, másokhoz felhőtlenül kapcsolódni.
Mit húzok közelebb, mit rakok be többet a napjaimba? Ez is egy határkérdés, hiszen arról szól, hogy mitől ne határolódjam el. Nekem például az írás ilyen, segít visszakapcsolódni a belső közepemhez. Kereshetek régi és új hobbit is vagy akár rá is szoktathatom magam valamire (erről írok majd még valamikor).
Miből vehetem észre, hogy nem szabok magamnak határokat? Ha uralkodik rajtam a helyzet, tehát ha már nem tudom uralni. Ha képtelen vagyok mással foglalkozni, mint amivel más foglalkozik. Ha túlzott határokat szabok a velem együtt élő kutyának, macskának, gyereknek vagy társnak, az is lehet egy tünete annak, hogy én nem tartom kordában a saját vágyaimat/szorongásaimat/pörgésemet. Érdemes figyelnem a testemet is: nyom-e a mellkasom, erősödött-e a refluxom, jobban fáj-e a derekam - ezek csak példák, mindenkinek máshogy jelez a lelke és a teste is. Ha odafigyelek és érdekel, észre fogom venni. Ha nem tudok odafigyelni, az is a jele annak, hogy nem tudom magam irányítani.
A krízisben való pörgés leállításra eszközöm és közben felelősségem lehet az is, hogy fölhívom a barátaimat és megkérdezem tőlük is: “Egyébként, ezen az egész szarságon kívül, hogy vagy?!”. Az első válasz általában, hogy nincs most ezen kívül, de ez nem így van. Mindenki van ezen kívül. Ahogy éhesek is vagyunk ezen kívül, úgy a lelkünknek is van más igénye a szorongáson, kétségbeesésen, fáradtságon kívül, legföljebb nem vesszük észre. Kérdezhetem a másikat úgy is, hogy "Hogy vagy a krízis alatt/mögött, hogy érint téged, mivel küzdesz te?". Nem kell megoldanom az övét, nem kell tanácsot adnom. Önmagában a kérdezéssel, tehát a rá irányuló figyelemmel van lehetőségem, hogy segítsem a szeretteimet és az ismerőseimet is a krízispörgés lassításában.
Futás közben érdekes módon tapasztalom meg, hogy hol nincsenek határaim: egyrészt nem fáradok el, tehát ki tudnék futni a világból fizikailag, másrészt lelkileg futok ki a világból. Alig bírom követni a gondolataimat, jegyzetelek közben, pörgök bele abba, ami megy nekem, ami tölt, ami működik, amihez értek. Kétszer-háromszor eldöntöm, hogy csak a futásra figyelek, hogy nem írok többet a jegyzetembe, hogy leállítom a gondolataim kiömlését, de nem bírom megállni. Nagy nehezen, talán a negyedik vagy ötödik döntésem után sikerül és iszonyúan örülök ennek! A munkamánia, a mozgásmánia, a kapcsolatfüggőség vagy akár az anyaságomtól való függőség (mikor mindent az anyaságom tükrében tudok csak nézni és képtelen vagyok belőle kiszakadni) is sokszor indul úgy, hogy csinálok valamit, mert jólesik, mert könnyen megy és jó(l) is vagyok benne. Károssá válhat egy olyan működésem, ami mértékkel akár a legnagyobb előnyöm lehet.
A végén mindannyiunkban ott lesz a lenyomata annak, ami most történik, és olyan jó lenne, ha a legtöbben jönnénk ki belőle a körülményekhez képest jól. A lelkünk kiabál, csak akkora a zaj, hogy nehéz meghallani. Akik képesek leállítani magukat, azok nagyobb eséllyel jönnek ki a krízis végén ép emberként, és még nagyobb eséllyel lesznek képesek újraépíteni magukat.