• dorkaherner

Lélekápolás járvány idején 4. - Hogy tudom tartani a határaimat?

Frissítve: ápr 13


Mennyit olvasom a híreket? Mennyit engedem géphez a gyerekeket a tanulási időn túl? Mikor, hol és hogyan fogok dolgozni innentől? Mennyit eszem, mennyit mozgok, mennyit pihenek majd a következő, otthon ülős hetekben? Ezek és a hasonló kérdéseim a járványhoz köthetőek most, de mindegyik a belső működésem külső lenyomata is egyúttal. Nekem most azt tükrözik a dilemmáim, hogy van dolgom a határaimmal.


Az érdekel, ami a gyakorlati kérdéseim mögött van: a lelki sík, mert számtalanszor tapasztalom, hogy ott találok igazán hasznos válaszokat és megoldásokat. Nem föltétlen látszik elsőre, hogy mi mit mutat. Ha például kiteszem az ajtóra a rajzolt stop táblát, hogy ne jöjjenek be, mikor dolgozom, az jelentheti azt is, hogy jól tudok határt szabni, de mutathat gyöngébb határtartó képességet is, hogy mondjuk a szóbeli kérésem kevésnek érzem.


Igyekszem úgy vizsgálni magam, hogy közben ne megítéljek, véleményezzek (“abban még béna vagyok, ebben már jó vagyok”). Segíthet, ha elképzelem, hogy ez a belső munka olyan, mintha egy dombon ülve egy hegyes-völgyes-folyós tájat néznék. Érdekes lenne, ha elkezdeném kritizálni, hogy ez a domb lehetne nagyobb, az a folyó meg jó lenne, ha kicsit kiszélesedne, ahogy azt sem ártana, ha az a rét a zöld egy másik árnyalatában próbálna tündökölni. Jobban járok, ha annak a csodának örülök, hogy egyáltalán nézhetem a tájat.

Első eszközöm ma, hogy keresek fél csöndes órát és kérdezem magam a határaimról.

- Mi van bennem most? (Már a kérdés is segít a határtartási képességemet edzeni, hiszen terelem vele a figyelmem befele, miközben a kinti világot kizárom.)

- Igényeimhez képest kevesebb a munka és jóval több a nyugodt percre eső gyerekek száma, a csöndből (ami lételemem) meg csak annyi van itthon, mint natúr joghurtban a mogyoró. Négy gyerek+három iskolarendszer digitális tanulásra való átállása két-három teljes embert kívánna, ez a tegnap tapasztalata.

- Értem, tehát már sok. Mi segítene nekem?

- A könnyebbség.

- Pontosabban?

- Néha az értékrendem nagyon erősen köt. Például hogy segítsem azokat, akiket szeretek. Adott helyzetben rengeteg fizikai és lelki segítségre szorulnak a gyerekeim, ami jelenti, hogy olyanok most, mint a szivacsok: bármilyen mennyiségű ételt, szórakoztatást és gondoskodást elnyelnek. Ha nem szabok határt - magamnak és/vagy nekik -, fölőröl ez a kettő együtt.

- Mikor segítek azzal, ha nem segítek?

És így tovább.


A kérdések után kutatom a mélyebben rejlő rétegeimet. Zsigeri szintű munkához a zsigeri szintjeimet kezdem használni: mozgok húsz percet, majd meditálok a kádban tíz percet a (például ezt a meditációs appet használom).

Zene a fülemben, testemet oldja a meleg víz, lássuk, mi van mélyen bennem a határaimmal kapcsolatban.

Beugrik egy kép, pár hete csináltam, mikor az ötévesemet magamra kötve sétáltam. Szereti ezt, ahogy többnyire én is. Van, aki szerint ez túlzott magamhoz láncolás, én viszont biztos vagyok benne, hogy mi ketten a saját ritmusunk szerint haladunk a távolodásban, sokat figyelem őt és magamat is ebben a folyamatban. Ezen a területen úgy érzem, jól tudom tartani a határaimat.



Észreveszem, hogy nagyon a fejemben maradtam, úgyhogy döntök: mélyebbre szeretnék menni. Próbálok nem a mindennapokon gondolkodni, ez is határerősítés, hiszen határt szabok saját magamnak.


És már jön is valami mélyebbről. Gondolat, de onnan tudom, hogy mélyebb, hogy egyáltalán nem logikus, hogy itt van, váratlanul bukkant elő valahonnan. “Öleld úgy, hogy távolodjon!” - hallom anyukám mondatát a fülemben. És azonnal érzem is, hogy ez a megoldás a jelen helyzetemben! A tudatom még nem kapcsol, tehát fogalmam sincs, hogy hogyan lesz ez megoldás, de érzem, hogy az lesz.

Meglep, mert meg voltam róla győződve, hogy most nekem az elhatárolódásokat, a nem-eimet, a távolodásokat kell erősítenem, főleg a kamasz gyerekeimmel. És most érzem, hogy nem. Közeledni - valahogy ez lesz most a kulcs. Persze közeledni ezer módon lehet, nem gondolom, hogy most nálam arról fog szólni a következő pár hét, hogy bárkinek bármit azonnal megcsinálok, hogy félóránkén etetek majd, hogy teljesen alárendelem a saját igényeimet a gyerekek igényének, ahogyan örömmel tettem pici korukban. Azon túl, hogy nekik is rosszat tennék ezzel már, körülbelül öt nap alatt halálozna el a lelkem. Valami újfajta közeledés lesz a megoldás, még nem tudom, hogy mi, de majd úgyis szembejön.


Túl vagyok egy mély belső munkán és még csak most van hajnali fél hét… Ébredezik lassan a család, úgyhogy még egy fontos van hátra: visszazárnom. Ez is egy lényeges határkérdés: nem mindig és nem mindenkinek kell nyitva lennem. Alapból a családomra a munkám nem tartozik (kivéve, hogy a férjemé az első olvasás joga), nem is érdekli őket, csak az eredményét élvezik: egy olyan énemet, aki ma is közelebb lépett picit a legbelsőbb közepéhez. Ők csak élveznek egy olyan valakit, aki valahonnan erőt gyűjtött kakaókat melegíteni, húsokat cafatolni, betűket gyakorolni és installálni.

0 megtekintés
iratkozz föl a hírlevélre, ha szeretnél értesítést új írásokról, eseményekről!
  • White Facebook Icon
  • White Instagram Icon

Herner Dorka

© 2020 by dorkaherner

minden jog fönntartva, a honlapon található képek, szövegek, hanganyagok csak a szerző hozzájárulásával használhatóak föl! 

írj bátran!