Az előző nyár nagyon nehéz volt nekem. A 15. olyan nyaram volt, amikor a gyerekeket helyeztem előtérbe, ami esetemben konkrétan azt jelenti, hogy a saját igényeim minimum a hatodik helyre szorulnak, mivel 5 gyereket szültem. Már évek óta rettegek a nyári szünetektől, hogy egyszercsak majd, mondjuk egy langyos és lassú és nyugodt július 23-i estén megfulladok abban, hogy hetek óta fél óránként etetek, programokat találok ki és valósítok meg, hogy a kiskorúak unatkozását enyhítsem. Erre most jön a járvány, általa a bezártság és jönnek a tanácsok is: “Fogd föl úgy, mintha vakáció lenne!”.
Nem csak a gyerekek unatkoznak, engem is iszonyúan tud untatni mára már az, hogy én legyek a pókember vagy a hunyó, hogy strandoljak napi kétszer három órán keresztül a térdig érő Balatonban, a cuppanós iszapban, hajlott háttal, megadva magam a kisgyerekes lét általam kevésbé kedvelt velejáróinak.
Az igazi nehézség ott kezdődik, hogy közben nagyon szeretek a gyerekeimmel lenni. Nem véletlen van ennyi gyerekem, hanem azért, mert az anyaság az egyik, amire születtem. Élvezem, tölt, nevettet, melegít és röpít. Szeretem őket előtérbe helyezni, a legtöbb esetben közben nem érzem magam áldozatnak.
A nekem megfelelő mostanra már, mikor a legkisebb is öt éves, az évközbeni egyensúly: hogy a nap egy részében intézményesítve vannak a gyerekek és olyankor tudok például dolgozni. Merthogy a munka egy másik olyan dolog, amit iszonyúan szeretek. Nagyjából nekem mostmár az esik jól, hogy úgy töltök 6-7 aktív órát a gyerekeimmel, hogy tölthetek 3-4 órát munkával is. És pluszban csinálhatok meg alap, a ház tartásához tartozó, napi minimum 2 órát emésztő dolgokat (főzés, vásárlás, mosás, teregetés, sorolhatnám) esetenként gyerekek nélkül is. Ez az egyensúly az, ami nyaranta eltolódik.
Ebben az eltolódásban anyaságom első jópár évében voltam önfeledten és boldogan, de tizenhat évnyi anyaság sok idő. 10 héten keresztül 0/24-ben túl sok nekem csak anyai mivoltomban létezni. Tehát szeretnék velük lenni és szeretnék nélkülük lenni, úgyhogy két ellentétes irányú igényem van, mintha két nyíl szembefordulva próbálná eltolni egymást.
A tavalyi, vacak nyár után egy óriási félelem maradt bennem: még egyszer két ilyen hónap és elpusztulok. De ahelyett, hogy szárnyaszegett légyként döglődtem volna a szarkupacon, már akkor eldöntöttem, hogy változtatok. Két tervem volt: kitalálni, hogy hova és hogyan utazunk, hogy ne legyen a rutinokba zártság + egy belső munka, az áthuzalozása annak a működésemnek, amik ezeket a nyarakat eredményezik. Elkezdtem és haladtam is mindkettővel, és közben azt hittem, hogy mindkét területen van még pár hónapom elérnem a céljaimat.
Erre most itt az előrehozott nyári szünet úgy, hogy se nyár nincs, se szünet, helyette van krízis és annak a láthatatlan vége. A végére várni ilyenkor, no ezt már megtanultam anyukám (Geréb Ágnes) iszonyú hosszúra nyúlt tortúrájából, hogy a legtöbb erőt az emészti, ha nem lehet vágni a centit, ha nem tudjuk, hogy mikor van vége és mi a vége. Lehet, hogy a rettegett 2 hónapos otthonmaradásból most 4-5 lesz úgy, hogy még annyi mozgásterünk sem lesz, mint korábban? /Egy olyan lakásban lakunk, ahol nem jut 15 négyzetméter egy főre, ami messze van a WHO által javaslott 25-től. Nincs nyaralónk, nincsenek vidéki nagyszülők sem./ Mit tudok csinálni? Hogy fogom ezt túlélni?
Most van az a pont, ahol az előbbiek alapján a logikus az lenne, hogy visítva szűköljek a sarokban, hogy nekem milyen szar és nehéz és már utálom és sosem lesz vége és valaki mentsen meg. No erre nincs időm. Ahogy Edith Eva Eger holokauszt túlélő, magyar származású pszichológus, A döntés c. könyv írója mondja, a túlélőknél nem az a kérdés, hogy “Miért én?!”, hanem az, hogy “Hogyan tovább?!”.
Falnak ütköztem és döntöttem: nem megállítani fog. A két tizenhat éves, parkour nevű sportot űző fiamról veszek példát, akik a falakban nem akadályt látnak, hanem lehetőséget. A kérdésem magamhoz ezen a ponton, hogy én vajon milyen magasra tudok elugrani arról, ami most látszólag az utamat állja?
Ahogy a gyerekeimnek sem az okoz élvezetet a sportban, hogy nézik őket, az ugrással nekem sem célom az, hogy le legyen/legyek pontozva. A célom a belső megélése annak, hogy merek valamit, hogy gyakorlással sikerül, hogy tapasztalással hozzájutok érzetekhez, állapotokhoz. Lehet egy ugrás kívülről gyönyörű, de ha belül nem jár élvezettel, akkor számomra nincs értelme. Ahogyan lehet egy ugrás kívülről suta, ha belül közben már önmagában már az fölemel, hogy merek ugrani.
Az ugrás maga egyéni teljesítmény, de nem jelenti, hogy másnak nem lehet benne/belőle valami jó. Ahogy az előző bejegyzésemben taglaltam, személyeseket írok, de ez nem zárja ki, hogy másoknak nem lesz használható.
Tehát döntöttem, fölmászom a falra és ugrok vagy lebontom a falat és a téglákból építek egy házat vagy megtanulok rá festeni és Banksy leszek vagy mittudom én még mit fogok csinálni. Az a lényeg, hogy csinálok valamit. Az egyik ilyen valami az írás, ez a blog például. Mutatom majd napról napra, hogy én hogyan ápolom a lelkem a járvány idején, ami egyáltalán nem egy elvont, spirituális, lila maszlag. Láthatóvá teszem majd a belső munkámat és az ehhez használt önismereti eszközeimet, amik kézzel fogható, gyakorlati dolgok és nem kell hozzájuk pszichológus diploma. És nem kell hozzá gyerek sem, messze nem csak az anyaságomat érinti a jelenlegi helyzet, kihat minden összetevőmre: nő vagyok, társ vagyok, gyerek vagyok, barát vagyok és mennyi minden még.
Pszichológus is vagyok, méghozzá nem csak papíron, hanem a szívemben és a lelkemben is. Mélyen hiszek benne és tapasztalom nap mint nap (saját magamon és a klienseim által), hogy milyen csodákat lehet megugrani a belső működéseink formálásával. De attól még, hogy hiszek benne és meg is csinálom: ugrani egyelőre nem élvezetes, sokkal inkább rohadt félelmetes.