A legintimebb testtájékunk a lelkünk

A láthatóság régóta témám, ezzel a bloggal újabb kapukat nyitogatok etéren.

Tavaly nyáron csináltam ezt a fotót, most ide első körben nem tudatosan választottam, csak hogy legyen egy vmilyen kép, míg találok a szöveghez illőt. Ahogy nézegetem, egyre jobban passzol.

A gyermeki puha sebezhetőség és az arc elé tartott kemény maszk mindannyian vagyunk, én is. A maszkokat nem ítélem föltétlenül rossznak, merthogy többnyire nem a megtévesztés a céljuk, hanem sokszor tudattalanul, pajzsként van rajtunk, nehogy sérüljünk.

Ez a kép, ha én vagyok, akkor ennek a blognak a beindítása előtti stádium: a pillanat, mielőtt leteszem a kezem, és a tükörterápia bloggal még inkább láthatóvá válok.

Régi vágyam és tervem, hogy megmutassam, hogyan is használom az önismeretet a mindennapjaimban. Évekkel ezelőtt elkezdtem már ezt a megmutatást, a Gyerekes gondolatok c. könyvemben körülbelül 150 saját történetet és ahhoz kapcsolódó gondolataimat írtam meg, az egyik fejezet címe az volt, hogy "Az önismeret mint eszköz". Arról írtam benne, hogy ha szülőként kint a kérdés, hogyan találok választ rá belül. Végtelenül hatékony és univerzális szerszámnak látom és tapasztalom az önismeretet, ezért is mutatom örömmel és lelkesen. Hiszek benne, de nem vagyok elvakult, látom azt is, hogy van olyan is, mikor nem tudom használni.

A könyvre érkező visszajelzések szinte mind arról szóltak/szólnak, hogy az olvasók a személyességemet sokkal erősebben tudták saját életükben kamatoztatni, mint mondjuk az okosító könyvek tanácsait.

A blogom is személyes lesz, talán pont ezért lehet majd sokaknak hasznos.

"Ami a legszemélyesebb, az a legáltalánosabb" - idézem sokszor Carl Rogerst, de csak pár napja gondolkodtam el rajta, hogy vajon miért?! Mi a logikája, mi a mechanizmusa annak, hogy ha megmutatom a saját kérdéseimet és válaszaimat, az viszi a legtöbb embert a legközelebb a saját kérdéseihez és válaszaihoz?

Miért érdekes bárkinek is, hogy mondjuk én hogy veszem rá a gyerekeimet, hogy olvassanak?! Minden gyerek és minden helyzet más, hogyan lehetséges, hogy ha mesélek egy saját történetet, akkor abban sokan találnak válaszra?! Egyáltalán nem logikus. Az lenne a logikus, ha összegyűjtenénk ezer és ezer történetet, és azokból szűrnénk le azt a pár módszert, ami a legtöbb embernek bevált.

A lélek logikája kicsit összetettebb. Szerintem azért hat erősebben a személyes, mert ha valaki magáról beszél, teret hagy nekem. Engedi, hogy miközben hallgatom őt, meghalljam a saját belső hangomat, megérezzem a saját érzéseimet, megtaláljam a saját kérdéseimet és a saját válaszaimat.

Amint elkezd valaki tanácsokat adni, azzal lényegében véleményt alkot arról, hogy nekem belül mik a lehetőségeim. Pedig senki nem lát belülről, nem éli a helyzetem, nem érzi, amit én, nem bír az én korlátaimmal és az én szabadságfokommal. Ha viszont csak meséli a saját történetét, azzal igenis segít, merthogy ötleteket meríthetek belőle, hogy merre tudnék menni. Úgy segít, hogy közben meghagyja nekem a belső mozgásteremet, a keresés erejét és a döntés szabadságát.

Ez a blog reményeim szerint egy használható blog lesz, úgy, hogy egyáltalán nem akar hasznos lenni. Nem azért írok, mert bárkinek is jót szeretnék, nem célom segíteni, nem célom példát mutatni, nem célom értékrendet közvetíteni vagy társadalmat formálni. Ettől még persze ezeket mindet lehet, hogy csinálom majd nyomokban, de a motivációm nem ez. Írok, mert jólesik, mutatom a belső történéseimet majd, mert bizsergető kihívás, mert érzem, hogy nagyon én vagyok az, aki hisz a személyesség erejében és meri is űzni. Merthogy bátorság kell hozzá, nem is kicsi. Ha leveszem a pajzsomat, sebezhetővé válok. A legintimebb testtájékom a lelkem, ebben a blogban ezt a részemet fogom mutogatni.