Ugyanúgy jó ideje motoszkált már bennem, mint korábban valami diétára vagy munkahelyváltásra készülve, hogy egy bizonyos lelki működésemen ideje lenne változtatnom. Ki kellene már lépnem a komfortzónámból… Erőt kellene már vennem magamon... Érzem, hogy mit kellene csinálnom, de majd ha…. Majd holnaptól! Majd hétfőtől! Majd ha kényelmetlenebb lesz a helyzet! Hát most kényelmetlenebb lett, és én úgy döntöttem, hogy akkor elkezdem. Ez a 10. napja a lelki kihívásnak, ami elé állítottam magam.
Csinos kis tévhit, amit olyan óriások is hirdetnek, mint Tony Robbins, hogy 21 nap alatt válik egy cselekvésből rutin, hobbi vagy szokás. A helyzet viszont az, hogy átlagban 66 nap kell egy mély formálódáshoz, de ha nem vagyok tökéletesen átlagos, akkor 18-254 nap közé eshet, hogy valami a részemmé váljon.
Azért 30 napot tűztem ki, mert tapasztalatból már tudom, hogy nekem ez a mennyiség megfelelő ahhoz, hogy eljussak ha nem is föltétlenül a célomig, de legalább addig, hogy meggyökereztessem magamban az elhatározásomat.
Bő két éve elkezdtem el újra angolra járni, mikor is az én nagyon szeretett tanárom ezzel a TED videóval indított, azt kérdezte, tudnék-e formálni magamnak az angollal kapcsolatban egy ilyen kihívást. És én formáltam, mégpedig hogy napi 1-2 percet beszéljek angolul. Ebben maradtunk és abban, hogy ezeket föl is veszem majd. Emlékszem, mikor ülök otthon egyedül a kanapén és először nyomom meg a fölvevő gombot a telefonomon, hááát, kegyetlen nehezen vettem rá magam. Annyira szar érzés volt, mint fizikailag tud lenni mondjuk három óra ülés után fölállni. Lelkileg be voltam merevedve és rohadtul nem volt jó érzés tovább nyújtózkodnom, mint ameddig előtte elértem. De mivel szorgalmas és rendes tanuló voltam mindig is, ezért megcsináltam.
Így, ezzel a kihívással kezdődött el az az út, aminek számomra az egyik nagyon fontos állomása volt idén februárban besétálnom a londoni BBC-be és adnom élőben egy tíz perces interjút. Ez pont olyan nagy dolog volt, mint amilyennek hangzik. Számomra nem azért, mert lepisiltem a bokámat az örömtől, hogy kíváncsiak a könyvemre, hanem azért, mert mikor megtudtam, majd' összeszartam magam a félelemtől, hogy majd meg kell szólalnom angolul. Az interjú után, kisétálva az épületből nem arra voltam büszke, hogy miket és hogyan mondtam, se arra, hogy nem zavartak a nyelvi hibázásaim, hanem arra, hogy voltam elég bátor odamenni, kinyitni a szám és angolul megmutatni magam. (Meg arra, hogy tudtam élvezni is, ez meg egy másik belső munka eredménye, amiről itt írtam bővebben angolul.)
Az én kihívásom most 30 napig a bátorságom erősítése, tehát azokkal a lélekrészeimmel van dolgom, amik ezt vagy gátolják vagy nem segítik. Naponta edzem a bátorság-izmaimat egyrészt ezzel a bloggal magával, ahol nem kis kihívás megmutatnom a legintimebb részem, a lelkem. De ezen túl is figyelek rá, hogy minden nap legalább egy dolog legyen az életemben, ami bátorságot kér. Lehet ez akár az is, hogy fejenállok a konyhaasztalon, de lehet az is, hogy elmesélek valamit a gyerekeimnek, amit már régóta el szeretnék, csak visszatartott benne valami.
Van, akinek mozogni bátorság, van, akinek pihenni, merthogy maga az új beengedése kér bátorságot.
Ami az elmúlt tíz napban nagyon látványos dolog és nagyon kérte a bátorságom, az a hajam levágatása volt. De ez is csak egy belső, lelki munka külső kivetülése. A célom az, hogy belül mozogjak-mozduljak-mozdítsak azért, hogy a saját korlátaim által minél kevésbé legyek lehatárolva.
A nagyobb belső szabadság a célom, ami most, ebben a zártabb időszakban nagyobbra nőhet, mint amilyen korábban bármikor is volt.
Lehet nem napokban mérni a célt, hanem kitűzni egy pontot, ahova el szeretnék érni. Az egyik gyerekem most arra használja az otthonlétet, hogy megtanuljon vakon gépelni. Neki sem teljesen új ez, kerülgette már a gondolat korábban is, mint fényforrást a bogár. Ő most tudta tenyerébe zárni ezt a kis izgő-mozgó teremtményt.
Mindenki körül más-más lényecskék keringnek, és esélyesen nem most kezdték, jó ideje ott lehetnek. Minden léleknek más-más lehet a kihívása.
Már az sokat vihet előre, hacsak megpróbálom megfogalmazni magamnak, hogy amennyiben elkezdenék egy lelki gyúrást, melyik területemet edzeném? A dühvel van dolgom? A sebezhetőségem megmutatásával? A magánnyal, a gyásszal, az önbizalmammal, a szégyenemmel, a fájdalommal? A vágyaimmal? Vagy?