Irritál, hogy maszkot hord vagy irritál, hogy nem? Irritál, hogy gazdag? Irritál, hogy képet posztol a lábáról, tengerrel a háttérben? Irritál, hogy saját vagy gyereke sikereit mutogatja? Irritál, hogy egyáltalán megmutatja magát?
A koronavírus előtt én főztem nap mint nap az egész nagy családra, néha-néha a férjem beugrott egy virslivel vagy előre gyártott rántott hússal. Az elmúlt pár hétben viszont elmozdult ez és már nem én vagyok az egyedüli kajagyártó. Örültem neki, hogy nem csak az én vállamon van a gyerekek gyomrának terhe (milyen szép képzavar). Viszont észrevettem, hogy irritál, mikor háromszor annyi dicséretet kap mondjuk azért, mert egy bolti szósszal leönti a húst, mikor én fűszerezek, pácolok, ilyen köret, olyan köret és mellé még süti is van. Amit ő csinál, az nem főzés, az megúszás, a dolgok könnyebbik végének a megfogása! Mondom ezt neki is, majd együtt nevetünk rajta, nem rakom rá és ő pedig nem veszi magára, mindketten tudjuk, hogy ez főleg rólam szól: hogy nekem a könnyű az nehezebb, mint a nehéz.
Mikor a másikat elítélem valamiért, az mindig rólam árul el valamit, mégpedig azt, hogy engem arról a pályáról, ahol ő játszik, az életem egy pontján kitiltottak. Eredetileg lehettem volna én is az, aki a dolgok könnyebbik végét fogja meg, de aztán valamiért kirakta oda az élet a behajtani tilos táblát.
Az élet, tehát első körben a szüleim, nagyszüleim, egyszerűen csak azzal a mintával, hogy nekik nehéz volt. Föl nem merül bennem, hogy hibásak lennének, nem hibáztatásuk miatt, hanem azért keresgélek a múltam vidékein, mert ott találom a működéseim gyökereit, tehát ha formálni szeretnék rajtuk, akkor időutazok. Vajon volt-e bármikor is könnyű az én nagymamámnak, aki pár hónaposan elvesztette az anyukáját, aztán megjárta a holokausztot, ahonnan a családjából egyedül tért vissza, aztán korán elvesztette szeretett férjét, tehát az élete majdnem felét magányban élte le? Mikor lehetett könnyű az én anyukámnak, aki egyedül nevelte föl két gyerekét, megjárta a börtönt, majd évekig utcára sem mehetett?
Az élet könnyű oldala sokáig volt nekem megítélt, az irritációim mutatták ezt legjobban. Például három gyermekkel egyedülálló anyaként a játszótéren hallgatni azoknak a nőknek a panaszkodásait, akik férjükkel együtt neveltek egyet vagy kettőt, szinte nevetséges volt számomra. Vagy például irritált, mikor valaki látszólag pénzért-jólétért maradt benne egy házasságban. Irritált, aki nem volt okos - ma már nehéz leírnom is egy ilyen mondatot, mert teljesen máshogy gondolkodom, ma már nem címkézek meg így embereket.
Iszonyú nagy szabadság, hogy fölnőttként, tudatosítva a korlátozottságaimat átformálhatom magam. Az irritációimat (mikor épp nem akut és nem borítja el az agyam) lehetőségként tudom nézni: hova nincs még bejárásom? És amint meglátom a területet, már egy lépéssel közelebb is léptem.
Értékes-e, ami könnyű? Ez a téma az egyik legfontosabb területig is elér: mire születtem, miért jöttem evilágra. A legkönnyebb dolognak kellene lennie, hogy azok legyünk, amik vagyunk és amire születtünk, mégis ezzel birkózunk a legtöbben.
Ahol a legkönnyebben áramlok ki, ami a legkönnyebben megy, sokan ahhoz kötik például azt, hogy nem tudnak érte pénzt kérni. Miért tenném, ha öröm, ha még ingyen is csinálnám?!
Ami könnyen megy, könnyen tartjuk értéktelennek. Észre sem vesszük, hogy nagy dolog, mert mintha nem lenne súlya. Azt hiszem, hogy másnak is olyan könnyen megy, tehát nem értékelem magam. Azt hiszem, hogy arra kell mennem, amerre kicsit nehezebb.
“Először legyen egy rendes munkád, aztán majd zenélhetsz, mesélhetsz, festhetsz, táncolhatsz, csinálhatod, amit élvezel!” - hány és hány embertől hallottam már, hogy szüleitől, nagyszüleitől, tanáraitól megkapta ezt a mondatot.
Az elmúlt években igyekszem a dolgok könnyebbik végét megfogni, pontosabban megtalálni, hogy a legkönnyedebben tudjak lenni önmagam. Hiszem és látom, hogy az önazonosságnál nincs nagyobb erő. Akkor vagyok a legjobb az életem minden területén, ha merek gátak nélkül létezni.
Ez a gondolat könnyen válik egy megfoghatatlan, a magaslatokban röpködő, szép, lila lufivá. Hogy érhetem el, mikor a mindennapok erősen földelnek?! Most épp az, hogy a két kicsi gyerekem már zsizseg, mindárt ébresztenem kell a nagyokat, reggelit készíteni, aztán az egyikkel megcsinálni a matekot, de mindezek előtt gyorsangyorsan ezt a cikket befejezni, mert egyikük tizenöt perc múlva a gépemen fog zoomolni…
Öt gyerek anyukájaként, dolgozó nőként, a férjem feleségeként nem a legegyszerűbb megvalósítanom, hogy a legkönnyedebben lehessek önmagam, hiszen közben vigyázok arra is, hogy a könnyűségeimmel a legkevésbé sértsem vagy gátoljam mások könnyűségeit. Figyelek és igyekszem megérezni a pillanatok lehetőségét. Régebben többnyire súlyemelőnek éreztem magam, mostmár egyensúlyozó művésznek inkább - és a durva, hogy valahol egyik sem könnyebb út a másiknál.