Rendesen kuszálódik az identitásunk a koronavírus járvány hatásainak következtében. Ki voltam tegnap, ki vagyok ma és ki leszek szeptemberre?
Az iskolai bezárásokkal a legnagyobb félelmem költözött be a lakásomba úgy, hogy meg sem kérdezte, van-e számára fél szabad négyzetméter. Nem volt. Úgyhogy közel kellett engednem, hogy elférjünk. És így, hogy ilyen közel van, egészen más a formája, a színe és a szaga. És ami közel van, amit beengedek, az hat rám, formálni kezd, alakít.
Ilyen világméretű átcímkézést még nem éltem meg, de olyat, ami a mi kis mikroéletünkben világraszóló átrendeződés volt, már többször.
Például mikor anya lettem. És érdekes módon nem az első szülésemnél jött a legnagyobb kihívás etéren. Mióta az eszemet tudom, éreztem, hogy az anyaság az egyik főhivatásom, ezért egyik szülésem előtt sem volt gondom például a munkám otthagyásával.
Viszont a legkisebb gyerekem születésénél pont ez
a betonbiztos anyai identitásom ingott meg.
A férjemnek a születés körültől egy éven át nem volt munkája, én meg ugyebár szültem, ezért nem akartam dolgozni. Egy hét fős családot eltartani nem kispályás történet, de érdekes módon nem azt hozta, hogy elkezdtünk rajta ezerrel szorongani, hanem formáltunk belőle egy egészen csodálatos időszakot. A legkisebb gyerekünknek két teljesértékű, elérhető és odaadó szülő adatott egy egész éven át. Persze, én szültem és én szoptattam, de a többin - a babanyak szagolgatásától a hordozáson keresztül az altatásokig - osztozkodtunk. Ő az a gyerekünk, aki egyszerűen csak boldog.
Ez így leírva mézesen-édesen csöpög, könnyűnek és fantasztikusnak hangzik, de nem minden vetületben volt az. Például hozta a saját identitásom formálásának nehézségét.
Addigi gyerekeim életében én voltam az elsődleges kötődő személy. Én voltam, aki születésüktől kezdve az alap igényeiket dominánsan kielégítettem, ezért én voltam, akihez például odafutottak, ha elestek és fájt a térdük. Amikor először nem hozzám bújt a legkisebb gyerekem vigaszt keresni úgy, hogy én is ugyanannyira voltam elérhető, hát az tarkón vágott. Fájd és bosszantott egyszerre. Utáltam.
Meg kellett tanulnom beengedni mást is arra a pályára, ahol addig én voltam a sztár játékos.
Meg akartam, ezért meg is tudtam dolgozni vele, el tudtam jutni az elfogadás utáni örömig is, de nem minden óra volt kellemes, amit ezzel a témával töltöttem.
Van, aki akár három gyerek ellenére most először próbálja ki, hogy milyen 0-24-ben türelmet, kaját és figyelmet adni. Akad, amelyikünk azzal küzd, hogy elszakad a munkahelyétől és az identitásának fő lába ezáltal inog meg. Milyen lehet a tanárnak, akire nem néz naponta nyolc órán át harminc szempár? Milyen lehet annak, aki az elmúlt két hétben formálódott azzá az emberré, aki ki tudja mondani, hogy nem marad tovább bántalmazott és kilép a kapcsolatából? Milyen lehet annak, aki életében először kényszerül igazán fölnőttnek lenni? Milyen annak, aki most tanul meg segítséget kérni és kapni?
Az volt a koncepcióm, hogy nagyon nehezen bírom majd, amit ez a bezártság hoz. Azt hittem, az a valaki vagyok, akit hamar megborít majd egy ilyen szoros együttlét, a sok ember sokáig viszonylag kicsi helyen. De számomra is meglepő módon egyáltalán nem ez lett. Jól vagyok. /Háromszor írtam le az előző mondat végére, hogy "eddig", ami annak a jele, hogy azért van még félelmem, hogy mit hoz ki belőlem a jövő./ Tehát akkor, ha máshogy gondolkodom, máshogy viselkedem, máshogy reagálok, mint ahogy eddig ismertem magam, akkor már másmilyen vagyok?! Még a saját identitásom változását is nehéz lekövetni, nemhogy másét!
Lehet látszólag könnyebb egy identitásváltozás, de sosem tudhatjuk kívülről megítélni, hogy a másiknak mennyire kemény, fájdalmas vagy félelmetes, amin átmegy.
Szerintem a legfontosabb, hogy ahogy a repülőn először magunkra rakjuk az oxigén maszkot, úgy először most is magunkra figyeljünk, azért is, hogy aztán valódi figyelmet tudjunk adni másoknak. Tehát az első kérdés: az vagyok-e, aki voltam egy hónapja?
Comments