Ma reggel a kukásautó a szokottnál egy órával korábban érkezett a házunk elé. No, gondoltam, aki biztosan nem várja a végét, az a kukás! Kinek hiányoznak a dugók, a türelmetlenkedések, a feszülések?! Rögtön beugrott: hát ezek nekem sem hiányoznak. És már jött is a magam megkérdőjelezése: akkor én most egy érzéketlen valaki vagyok, aki nem várom, hogy vége legyen egy világot romba döntő, embereket gyilkoló, szinte háborús helyzetnek?!
Nem, nem vagyok érzéketlen. Szerintem az,
aki nem várja a végét, az nem akarja vissza a korábbi mindennapjai stresszes részét,
aki nem várja a végét, az ezzel párhuzamosan szenvedhet a karanténfáradtságtól és kiégéstől is,
aki nem várja a végét, az végre megszokott valamit és köszöni, nem akar megint valami újabbat megszokni,
aki nem várja a végét, az nem akar azokkal az emberekkel találkozni, akik járvány előtt benne voltak az életében, de most nem hiányoznak neki,
aki nem várja a végét, az aggódik, mert nem akar azoktól az emberektől távol kerülni, akikhez most közel került,
aki nem várja a végét, az fél attól, hogy hogyan fogja visszavenni a vállára azokat a terheket, amiket épp most nem kell cipelnie, legyenek ezek fizikai terhek vagy lelkiek, például a mindennapi megítélések és elvárások súlyai,
aki nem várja a végét, az nem szeretne újra rövidített alvásidőt,
aki nem várja a végét, az sokszor iszonyatosan várja a végét,
aki nem várja a végét, talán hosszú napok-hetek keresése után talált valami jót ebben a helyzetben és most azt nem szeretné elveszíteni,
aki nem várja a végét, az fél attól, hogy ami jön, az még talán ennél is rosszabb lesz,
aki nem várja a végét, az fél, hogy hogyan fogja kibírni azt az életét, amiben évekig élt, amiről föl sem tűnt, hogy bírhatatlan.
Eszembe nem jutott volna egyik háborúra gondolva sem, hogy létezhetett olyan egyszerű halandó, aki nem várta a végét. El sem tudtam volna képzelni, ha át nem élem, hogy aki nem várja a végét, az lehet egy tök normális, érzékeny átlagember.