• dorkaherner

Megváltoztam! (Lélekápoló 34.)

Frissítve: jún 12

Fölnőtt koromban tudok-e alakulni annyira, hogy azt mondhassam: egy tulajdonságom változott meg? Képesek vagyunk-e erre úgy is, hogy nem kell hozzá mondjuk mellrák vagy egyéb fejbevágó tragédia? Én hiszek benne. Általánosságok helyett inkább megmutatom egy saját példámon.



Az érzelmi rugalmasság és én évekkel ezelőtt még köszönő viszonyban sem voltunk. Tudtam, hogy létezik rugalmas ember, csak vagy irritált – mert hittem, hogy flegma vagy nemtörődöm - vagy megítéltem - mert késik, mert nem tartja magát a megbeszéltekhez, mert simulékony. Tudtam, hogy ezek a megítéléseim mind abból erednek, hogy nekem nehéz hajlítani a határaimat, a lelkemet, a gerincemet, de ez a tudás mit sem változtatott azon, hogy képtelen voltam az érzelmi rugalmasságot kérő dolgokra, például a gyors változtatásokra.

Viszont nagyon vágytam arra, hogy lazábban vegyem az élet hullámait, hogy azok ne pofán csapjanak, hanem föl tudjak feküdni rájuk. Vágytam rá, hogy ne menjen minden mélyre, hogy át tudjak lépni dolgokon akár annak ellenére is, hogy mondjuk tudom, hogy nekem van igazam.

Három irányból indultam a célom felé.


Egyrészt jelkereső állapotba tettem magam. Mint a szerelmesek, mindenben azt figyeltem, tudok-e rugalmas lenni. Ebben a fázisban nem akartam rögtön változtatni, csak megfigyeltem, monitoroztam magam, adatot gyűjtöttem magamról, mintha saját magam David Attenborough-ja lettem volna. Ha tudtam gyorsan alkalmazkodni, akkor kutattam, hogy miért, min múlt vajon? És milyen helyzetekben nem tudok, és olyankor vajon miért nem? Azt vettem észre, hogy ha van biztonságom, akkor könnyebben vagyok rugalmas, a félelem, a szorongás viszont kötötté tesz. Nem kell óriási félelmekre gondolni ám, például bármi, ami új, lehet egyúttal kicsit szorongató is.


A következő fázisban kezdtem edzeni magam, tehát tágítani az alkalmazkodó képességem olyan helyzetekben, amiknek nincs olyan nagy tétje - ahogy a súlyemelést sem százhúsz kilóval kezdi az ember.

Észrevettem például, hogy úgy játszottam az UNO nevű kártyajátékot, hogy mindig elterveztem, hogy melyik lap után melyiket fogom majd letenni, és ennek mentén sorba is állítom a kezemben a lapokat. Annak ellenére, hogy persze a másik bármikor megváltoztathatja a színt vagy a számokat, ez mégis egy elég jól beváló technika - volt eddig. Fél éve bekerült a családi társas-repertoárba a játék flip változata, ahol kétoldalú kártyákkal játszunk. A "fordítós" lapok azt eredményezik, hogy a játék során bármikor kerülhetek olyan helyzetbe, hogy váratlanul a lapjaim másik oldalával kell játszanom tovább, tehát addig ismeretlen lapokkal. Hamar rájöttem, hogy a korábbi technikám - hogy majd kettővel vagy hárommal később mit rakok le – ebben a verzióban nem működik, hiszen lehet, hogy már a következő lépésnél teljesen más lapjaim lesznek.

Elmozdulni, alkalmazkodni nem volt vágyott még egy ilyen apróságnál sem.

Először próbáltam tartani magam a régihez, de állandóan vesztettem. Aztán próbálgattam hasonló technikákat, mint a korábbi - hasonló kudarcok sorozata lett a vége. Úgyhogy kénytelen-kelletlen elkezdtem kipróbálgatni új stratégiákat – nehogy már innentől mindig lenyomjanak!


Ez a kipróbálgatás az, amit korábban nagyon nehezen csináltam meg, főleg nem nagyobb horderejű dolgoknál. Inkább "vesztettem", semmint hogy elmozduljak. Mint egy vak tehén, mentem neki újra és újra falaknak, bízva abban, hogy egyszer majd lesz ott egy ajtó... És közben úgy éreztem/nyugtattam magam azzal, hogy az igazság nálam van, mert annak az ajtónak igazán ott kellene lennie...

A harmadik eszköz, amivel segítettem magam, a mozgás volt. Mivel a testem formálása a lelkemet is alakítja, ezért a korábbinál sokkal többet nyújtottam, lazítottam és mozogtam kötöttségek nélkül, legtöbbször zenére.


Múlt szombaton élő interjút adtam egy rádiónak (meghallgatható itt, 30 perc körültől). Reggel 10 óra volt megbeszélve, úgyhogy én fél 10 előtt pár perccel kiléptem a gyerekzsivajjal kitömött lakásunkból, hogy lemenjek a pincébe, és a teámat iszogatva rá tudjak készülni az interjúra. Úgy terveztem, hogy fél óra pont elég lesz. A lépcsőházban megcsörrent a telefonom: a rádióból hívtak és arra kértek, hogy kezdjük el 3-4 perc múlva, mert a másik alanyt, aki előttem lett volna, nem tudták elérni. Majdnem azt mondtam, amit a kamasz gyerekeim szoktak nekem, mikor megkérdezem például azt, hogy eljönnek-e velünk sétálni: “Biztos, hogy nem!”. Hogy én, mindenfajta rákészülés nélkül, most azonnal?!?

“Rendben” - hallottam magam kívülről. Szinte visszakérdeztem, hogy micsoda?! Hogy én ennyire rugalmassá váltam volna, hogy semmi feszülés, hogy simán, begörcsölés nélkül tudok alkalmazkodni, fölülni a váratlan hullám tetejére?!

Döbbenetes volt észlelni azt, hogy egy alaptulajdonságomon tudtam formálni, tehát hogy megváltoztam. Úgy éreztem, hogy sikerült egy jókora vasmacskámtól megszabadulnom, hogy végre nem fog tovább folyamatosan hátráltatni. Átjárt és kitöltött, hogy megéri a rengeteg beletett idő és energia, a testi-lelki izzadások, hogy nem volt fölösleges hónapokat és éveket dolgozni magamon, mert ha nem is könnyű - mondhatom úgy is, hogy ha rohadt nehéz is -, lehetséges az áthuzalozás!

439 megtekintés
iratkozz föl a hírlevélre, ha szeretnél értesítést új írásokról, eseményekről!
  • White Facebook Icon
  • White Instagram Icon

Herner Dorka

© 2020 by dorkaherner

minden jog fönntartva, a honlapon található képek, szövegek, hanganyagok csak a szerző hozzájárulásával használhatóak föl! 

írj bátran!