A Kung fu pandából idézve: “A múlt történelem, a jövő talány, a jelen ajándék.”. Angolul a szavak többértelműsége miatt is sokkal jobban hangzik: "The past is history. The future is a mystery. The present is a gift." A középső mondattal vitatkoznék kicsit.
Nem gondolom, hogy a jövő minden szempontból talány. Igen, most épp ki tudja, hogy hova visz minket a koronavírus-vonat, hogy megyünk-e augusztusban nyaralni - vagy legalább jövő augusztusban... Lehet, hogy a világ átalakul egy sosem látott hellyé, kacsacsaládok lepik el a fürdőkön túl még a fürdőkádakat is. De hogy én ki leszek holnap vagy azután, abba szerintem igenis van belenyúlásom.
Mit tudok tenni ma, hogy ne legyek stresszfüggő holnap? Hogy tudnék nem görcsölni a múlton, nem hajtani magam a jelenben és nem szorongani a jövőn?
A legegyszerűbb az lenne, ha többet innék, mármint alkoholt. Sokaknak beválik, mégha meg is halnak májrákban, a mindennapokat lazítja, így nem kell vacakolni a lélek rejtett zugaival. Nekem sajnos vagy nem sajnos, nem ez az utam, ahogy a drog sem vonzott soha, ami rövidtávon szintén sokaknak remek problémamegoldó.
Ezek helyett használok meditációkat és mozgást hetente ötször-hatszor. Ez a pár perces videó remekül szemlélteti a stressz hatását az emberi szervezetre - például hogy összemegy tőle az agyunk! grrrr -, és ugyanazt a két eszközt látja kiútnak, amit én is.
Megváltozott tudatállapotokban formálok jövőképeket magamnak, ahogy például itt írtam a szelf folytonosságról. A hobbim és életföladatom, másnéven a munkám az, ami még segít. Annyira szeretem az önismeretet, hogy tud mámorítani, fölemelni, kiléptetni. Pont ezért figyelnem is kell, hogy mennyit csinálom, mert
stresszfüggőség ellen jó bármilyen más függőség, a hátulütőjük ugyanaz: mértéktelenül használva mindegyik ugyanúgy öl, butít és nyomorba dönt.
Az önismeretet mint eszközt használni azt jelenti, hogy odafigyelek a működésemre, monitorozom, hogy mit és miért csinálok, keresem a jeleket, érzeteket, érzéseket, amik információkat hordoznak arról, mik vannak bennem. Föltérképezem magam azért, hogy amennyiben szeretném, át tudjam huzalozni a belső struktúrámat, ki tudjam magam mozdítani szokásokból, tulajdonságokból, élethelyzetekből, amik már többet ártanak nekem, mint használnak.
A stresszfüggőségről leszokás esetében kicsit vicces, hogy ez azt jelenti, hogy keményen kell dolgozom a lazább életemért.
Például ha észreveszem, hogy nagyon vágyom nyugodtan olvasni, de ehelyett pókemberré változva csikizem az aprónépet, akkor ott és akkor kezdhetem el megtanulni, hogy hogyan is leszek én az az ember, aki le tud ülni a nap közepén egy könyvvel. Ma még nem tudom ezt csinálni. Ma még sokszor rákenem a kisgyerekes életre, hogy nem lehet, de lássuk be, ennél azért sokkal színesebb a világ. Ha a földön egy ember is képes arra, hogy olvas a csöndben legózó gyereke mellett, akkor már tudhatom, hogy ez nem lehetetlen, csak nekem nem működik. Még.
Azt találom egy meditáció alatt, hogy az választ el a fönt lefestett csendélettől, hogy arra várok, hogy először a gyerekek legózzanak, hogy aztán én leülhessek nyugodtan olvasni. Lehet, hogy a sorrendet kellene megcserélnem?
Lehet, hogy kipróbálhatnám, hogy leülök olvasni a nappaliban úgy, hogy nem pattogok pár percenként szendvicset meg bunkert csinálni?! Ahogy idáig eljutok, azonnal jelez a testem érzetekkel, hogy valami fontosat találtam, a gyomromban és a mellkasomban melegség kavarog.
Ki is próbálom még aznap, és háááát, még gyakorolnom kell, de továbbra is rendíthetetlen bennem az elhatározás, hogy meg fogom tanulni. Tudom, érzem, hogy a jelenemben férek hozzá a jövőmhöz, hogy az ne egy talány vagy egy álom legyen, hanem egy válóra vált vágy.