Tényleg cementként ragasztja össze ez az időszak a férfit és a nőt, az anyát/apát gyermekeivel, a tékozló fiút szüleivel? A krízishelyzet tényleg múltba helyez, átcímkéz, megold és elhalványít?
Közös puffogás a politikán vagy egy elviselhetetlen rokonon vagy a szomszéd fűnyíróján vagy exeken, főnökökön - az ilyesmik mind alkalmasak arra, hogy szuperjól összetartsanak minket. Azzal, hogy újra és újra egyetértünk abban, hogy ők a rosszak, mi meg vagyunk a jók, mindig megerősítjük magunkat és egymást, hogy van olyan, hogy “MI”.
A krízishelyzetek is képesek ugyanígy működni. Közösen küzdünk közösen aggódva a közös ellenség ellen. Eltörpülhetnek korábbi problémáink, túlléphetünk sérelmeken, vehetünk egy nagy levegőt és léphetünk egyet egymás felé. Évek kihagyása után fölhívjuk és megkérdezzük, hogy hogy van, hozzábújunk, mégha erre már fél éve nem is vágytunk, bevásárolunk az utált szomszéd néninek. Úgy érezzük, hogy tök hülyeség volt bármi korábbi elvágyódás, távolságtartás, veszekedés, átcímkézzük korábbi életünket. Ez rendben is van, a kérdés csak az, hogy mennyire áltatjuk magunkat.
Krízishelyzet lehet valami jó dolog is, például egy nagy siker vagy előléptetés vagy egy gyerek születése, tehát a boldogságtól is tud fölborulni a világom. A mézeshetek elmúlnak, de a gyerek marad meg az előléptetés is, az emelkedett állapot után pedig gyakran jön a fölismerés: mi viszont maradtunk ugyanazok, mint előtte. Akkor ráeszmélünk, hogy a szőnyeg alá söprődött pár dolog, amivel lehet, hogy nem lett volna hülyeség foglalkozni. Ez az egész működés nem tudatos, tehát nem vakok vagyunk vagy ostobák, inkább láthatatlan csapdahelyzet tud lenni egy ilyen fölfokozott helyzet.
Ha nem az fogja meg reggel a fenekem, akitől a legjobban esik, ha korábban kényszeres gyűjtögető vagy munkamániás vagy migrénes vagy magányos voltam, akkor esélyes, hogy ezekkel mind lesz dolgom újra, ha vége a járványhelyzetnek. A párkapcsolati-, az egészségügyi-, az életvezetési problémáink sajnos, a látszat ellenére, mind nem oldódtak meg az elmúlt hetekben, csak jött egy áramlat, ami elvitte a figyelmet, eltolt hangsúlyokat, elodázott problémákat.
Szerintem rendben van, ha úgy érzem, hogy nincs most itt az ideje például döntenem abban, hogy gyereket szüljek vagy elváljak, munkahelyet váltsak vagy írjak alá 2025-ig. Viszont ha azt gondolom, hogy a korábbi késztetéseim, düheim, elvágyódásaim és egyéb állatfajtáim már kihaltak, akkor van rá esély, hogy áltatom magam. Egyszer majd újra járhatok dolgozni - vagy munkát keresni :( -, újra érezhetem mások illatát, újra kevesebb időt töltök majd otthon, újra kevesebbet leszek a gyerekeimmel, újra elsodor az életem attól, hogy naponta fölhívjam a szüleimet, hogy vigyek-e valamit. Egyszer majd nem fogok ennyire szorongani a külvilágtól, tehát kapaszkodnom sem kell majd annyira.
A krízishelyzet valóban képes összekovácsolni, viszont többnyire csak időszakosan. Ahogy gyerekkorunkban egy nyári táborban is úgy érezzük, hogy örök barátokra tettünk szert, aztán szeptember 1-én elkezdődik a suli és sokszor csak következő júliusban kapcsolunk, hogy oh, basszus, az elmúlt tíz hónapban nem hívtam föl a Julit! Ha össze szeretnék kovácsolódni a Julival a táboron kívül is, akkor abba időt és energiát kell majd tennem. Ahogy önmagában az idő sem old meg semmit (helyette az oldja meg, ami időközben történik), úgy önmagában egy krízis sem kovácsol össze örökre, és nem is szakít szét.