Nem fogok ebben a posztban futásra, tornázásra vagy arra buzdítani, hogy gyúrjuk ki magunkat az otthonlét alatt. Arról fogok írni, hogy a lelki munkához hogyan tudom segítségül hívni a testemet, ami egy újabb eszköze lehet annak, hogy egy vágyottabb állapotomban jöjjek ki a krízishelyzet végén.
Évek óta használom a testemet a lelki munkám megsegítésére. Alapból már egyre inkább úgy látom, hogy ez a kettő különválasztható, de persze azért mindenképp két, különböző belenyúlási lehetőség az életembe. Kinek a lelkével könnyebb foglalkoznia, kinek a testével, van, akinek egyik sem izgalmas terület, más meg mindkettővel közeli viszonyban van.
Tegnap megtaláltam azt a jövőbe helyezett képemet, ami irányt mutat nekem a mindennapokban, tehát jelzi, hogy hogyan szeretnék kijönni ennek az alagútnak a végén. Visszajelzésekből tudom, hogy volt, aki nem tudott találni magának sem képet, sem mondatot, sem más jövőképet. Ez sokszor előfordul, lehet próbálkozni újra vagy más eszközöket használni - ehhez is segíthet bekapcsolni a testet.
Hozzávalók: legalább 1 szabad négyzetméter, legalább 3 szabad perc és legalább 1db test. Jól jön egy adag motiváltság. Nem elengedhetetlen, de tud lenni hasznos: egy becsukható ajtó, egy fülhallgató, zene és egy szemhéj - ezek azért, hogy még inkább ki tudjam zárni a külvilág ingereit.
A fürdőszobában állok, annyi hely sincs, hogy a lábamat előre-hátra kinyújtsam. Nem baj, nem engedem magam itt elakadni. Igény szerinti zene a fülbe, szem becsuk, és magam elé képzelem a szelf folytonossághoz megtalált tegnapi képemet. Megmozdulok. Mondanám hogy táncolok, ha sokaknak nem lenne erre az első reakciójuk, hogy na azt aztán egészen biztos nem!, mondják, akik úgy hiszik, hogy nem tudnak táncolni. Ismerem ezt, én a sporttal voltam így, én nem sportolok, még a busz után sem futok!, mondtam évekig. Mígnem egyszer átfogalmaztam, hogy nem sportolok, viszont mozgok. És azóta, évek óta csinálom majdnem minden reggel, mára már elhiszem, hogy ezt már lehet sportolásnak nevezni. A tánc nálam semmi több és nem is kevesebb, mint egy olyan folyamat, amiben megtapasztalhatom, hogy az én testemnek milyen mozgás esik jól.
Mozogni még ágyban fekve vagy kerekesszékben is lehet. Amíg csak bármilyen apró részem is képes mozdulni, addig tudok táncolni. Ugrálhatok egyhelyben, csavargathatom a vállam, lehet a fejbőröm is, ami először mer mozdulni. Mindegy a mozgás ritmusa, mindegy az amplitudója, mindegy a látványa. A lényeg, hogy figyelek rá, hogy mit mond a testem. Nyújtózni vagy feszíteni esik jól? Gyorsítani vagy lassítani? Melyik testrészem kéri az erőt a mozdulásra?
A lényeg most a fürdőszobai mozgásomban, hogy mélyebbre vigyem magamban azt a tegnapi képet, hogy hogyan fogok jól, boldogan, teljesebben kijönni a járványhelyzet adta körülményekből. Megtöltöm a zsigeri részeimet is hittel, erővel és bizonyossággal.
Ha szeretnék, kiválaszthatok egy zeneszámot, amire ezt a lélek- és testmozgatást újra és újra elvégzem. Én ezt tettem, mikor a TED előadásomra készültem: választottam egyet, ami aztán lett az én indulóm, tehát annak a segítségével készítettem föl a zsigeri szintemet, hogy merjen majd ott állni a színpadon úgy, ahogy aztán ott álltam: vállalva magam jó érzéssel. Ez a fajta színpadi jelenlét a készülésem elején elképzelhetetlen volt számomra.
Ha nem sikerül, ha nem tudok picit sem mozdulni, akkor engedjem meg magamnak azt is. Ha ez a helyzet, akkor esélyes, hogy a lelkem az, aki még nincs készen rá elmozdulni és megnyílni. Lehet hogy túl sok jönne ki, lehet, hogy rögtön megmutatnák magukat a könnyeim vagy a düheim vagy a félelmeim. Akkor jutok a leginkább előre, ha bízom magamban, ha figyelemmel és elfogadással támogatom magam a folyamatban. Nem kell erőltetni. Viszont meg lehet kérdezni holnap és aztán is: tegnap nem akartál még mozdulni. És ma?