Ááááááááááááááá, elég, elég, elég! Legszívesebben kijelölnék egy egyperces néma csönd helyett egy egyperces üvöltést, mikor kollektíven tudnánk demonstrálni azt, hogy mennyire elegünk van már korunk társadalmi normáiból, a fönti mondatok nyomásaiból.
Írom a többesszámot, mert nem csak magamon tapasztalom ezt, hanem pszichológusi székemben ülve is azt látom, hogy szinte nincs nap, mikor ne kerülne elő, hogy hogyan szorongatjuk magunkat ezekkel az elvileg elfogadó, jót akaró, nemes mondatokkal.
Mértékkel és külön-külön egyikkel sincsen gondom, hitemmel és törekvéseimmel szinte mind egyezik. És közben látom, hogy attól, hogy ömlenek ránk ezek és a hasonló mondatok minden mennyiségben és minden felületünkön - média, könyvek, baráti beszélgetések -, összességében már olyan, mintha suzuki swifttel a mellkasunkon próbálnánk lélegezni.
Ugyanilyen gyilkos szülőként a rengeteg gyereknevelési könyv, a sok Engedd unatkozni!, Tölts vele minőségi időt!, A gyerek azért rágja a körmét, mert a szülei közt van feszültség, magadat vizsgáld!, A szeretet mindenre megoldás! és társaik. Igen, mondom ezt én, aki írtam egy gyereknevelési könyvek közé is sorolható valamit, de pont ezért írtam személyes tapasztalataimból kiindulva, hogy tanács helyett inkább azt mutassam, hogy én is ugyanúgy birkózom, mint bármelyikünk.
És újra hangsúlyozom: külön-külön mindegyik javaslat lehet szuper, a gond szerintem azzal van, hogy társadalmi normáink lettek ezek, amiknek próbálunk ezerrel megfelelni és így
nemhogy segítenének ezek a mondatok, hanem általuk nyomorgatjuk magunkat még inkább, mintha nem lenne úgyis elég nehéz.
Hogy hol a kiút? Lehet például ülvölteni, én szoktam is. Használni a hangomat a határszabásra: elég volt, nem szeretnék több nyomást! Ami még nekem segít, hogy gyúrok arra az izmomra, ami ellen tud tartani, amit megfeszítve tudom lazítani a magam szorongatását, ez az izmom pedig a “leszarom és csinálom, ahogy tudom és kész”-izom. Nekem segít a megosztás is, tehát amit most is csinálok: a fölvállalása annak, hogy ezek az önismereti lózungok összességében többet árthatnak, mint használnak. Szóval próbálkozom ezzel-azzal, igyekszem, küzdök és nem adom föl - merthogy ugye tudjuk azt is, hogy mindenki saját sorsának kovácsa, hihi.