Gyűlöltem az ovis és iskolás anyák napi műsorokban szerepelni, szerintem ezek és a hasonlóan kötelező óvodai-iskolai események során szedtem össze a szerepléstől való szorongásaim nagy részét. Utáltam fehér blúzba öltözni, alig vártam, hogy túl legyek a torkomba gombócot ültető versmondáson és a hajtogatott, egyen papírtulipánok átadásán.
Ma, a karanténos anyák napján a gyereklelkek egy részének egészen biztosan szuper, hogy nincsenek szereplésre kötelezve. És a kötelezőbe tartozónak gondolom azt is, mikor megkérdezik a gyereket, hogy szeretne-e szerepelni, de a legtöbb ovis társ (önként vagy szülői- vagy óvónői- vagy csoportnyomásra) részt vesz a műsorban. Merthogy különbözni, kimaradni sem kisebb szorongás, mint szerepelni - mikor két szorongás közül lehet választani, az nem valódi szabadság.
Az öt gyerekemből eddig egynek jutott eszébe fölköszönteni engem ma (persze még csak koradélután van... ;) ). Bár nem reprezentatív a mintám, de szerintem ez a normális arány.
Véleményem szerint egy pici-kicsi-közepes gyereknek még nem kell hálásnak lennie azért, amit kap az anyjától. Három meg öt meg tízévesen nem kell köszönetet mondania, hacsak nem önként és szívből jön neki.
Ezért az első dolgom egyike volt ma a saját anyukámat virággal és egyéb ajándékokkal köszönteni. Mert önként és szívből jön, mert mára már, fölnőttként szeretem az anyák napját.
Szeretem, hogy van egy kitüntetett nap köszönetet mondanom azért a rengeteg dologért, amit anyukámtól kaptam. Hogy mást ne mondjak: adott nekem életet. Ennek a mélységnek az átadását érzem fontosnak, ami nem elvárható egy gyerektől.
Magamtól viszont elvárható, hogy azt, amiről az anyák napja szól - az anyák köszöntését, megbecsülését - magamnak adjam meg.
Nem csak ma, hanem egész évben. Mára már nagyjából rendben vagyok az anyaságommal, ezért össze tudom szedni a gyerekeimtől a jutalommorzsákat évközben. Talán nyálasan hangzik, de egy tegnapi spontán ölelés többet ér nekem, mint egy mai, amennyiben az egy erővel kipréselt, muszáj-kell-illik köszöntés.
Szerintem az én föladatom évközben összeszedni a köszönöm-morzsákat a még kicsi gyerekeimtől. A nézéseikből, az érintéseikből, a bújásukból, abból, hogy adnak nekem rajzot, sírást, mosolyokat.
És ha fölnőnek, akkor meg ott voltam nekik példának, hogy hogy készültem az anyák napja előtt már napokkal-hetekkel az anyukámat köszönteni - és remélem, akkor már 5:1-nél nagyobb arányban másolnak majd!
A képen anyukámmal és lányommal, a fotó az anyukámmal közös TEDx előadásunkra készült.