• dorkaherner

Lejövök a stresszről 1. (Lélekápolás koronavírus idején 18.)



Tudom a külvilágra kenni, hogy például sok gyerek mellett nincs megállás vagy hogy úristenmostomlikösszeavilág. De igazából az a helyzet, hogy nem most kezdtem el szorongatni magam, nem kenhetem a koronavírusra még ezt is. Napi nem egyszer kapom magam azon, hogy saját magamnak nehezítem az életemet, tehát a rohanásaimat, a nyughatatlanságomat, a félelmeimet alapjáraton, járvány nélkül is képes vagyok előteremteni. 





Nem kell nagy dolgokra gondolni, szerintem nem különbözöm az átlagtól. Olyasmiken tudok görcsölni, hogy ha kicsit tovább alszik a gyerekem, mint szokott - már biztosan meghalt. Megfeszítem magam saját magammal szembeni elvárásokkal - hogy minden nap kapjanak a gyerekek mesét, főtt kaját, figyelmet, taníttatást, miközben végzem az imádott munkám, amiben szintén nem tettem alacsonyra a lécet, ja és igenis mindeközben maradjak olyan nő, akit én szívesen látok a tükörben. (Most, miközben ezt a írom, elfelejtettem kitenni a behajtani tilos táblát az ajtóra, ezért lazán bejött az ötévesem és annyira cukin kért, hogy nem bírtam ki: legyártottam gyurmából egy csúcsszuper batmobilt… Hát erről beszélek.)


Ezek a mindennapos szorítások normává váltak az évek során, ami azt jelenti, hogy függő lettem a stressztől. 

Pár hónapja eldöntöttem, hogy elég volt, változtatok! Ebből a belső munkából adok egy kis ízelítőt a blogon három bejegyzés erejéig. 


Nem akarok senkit áltatni, ez nem egy kéthetes folyamat. Hónapokkal vagy akár évekkel ezelőtti belső munkáim adódnak össze és vezetnek ahhoz, hogy ma már kevesebb görcsöléssel tudok létezni. Függő voltam és nem vagyok tiszta még most sem, viszont már élhetőbb mennyiségben lövöm magam a szorongással. 

Nem csak metaforikus ez a függés szó, valóban sejtszinten válunk függővé a stressztől, pontosabban a kortizoltól. Ha tartósan szorongunk, akkor szervezetünk sejtszinten szokik hozzá az említett hormonhoz, és ha csökken a szokott szint, tehát a stressz, akkor hiányállapotba kerülünk, mikor is ordibálni tudnak a sejtjeink, hogy nem kapunk elég stresszhormont - ahogy megpusztul a sóvárgástól egy alkoholista vagy drogos is, ha nem jut a szervezete a cucchoz. A hiányállapot roppant kellemetlen, tehát ezekben az esetekben valahogy hozzá akarunk jutni a kielégülést hozó dologhoz, ha máshogy nem, akkor a gondolatainkkal szorongatjuk magunkat. Így, végre, újra lesz elég kortizol, amitől visszaáll a belső "egyensúlyunk".  


Ismerős például a szabadidő betegség? Hogy mikor nagy nehezen eljutsz nyaralni vagy végre van egy szabad hétvégéd, akkor betegedsz le? Akkor lehet, hogy nem vagyok egyedül... 

Éjszakánként tudtam olyan szívdobogással ébredni, mintha arra riadtam volna, hogy bombázzák a házat. A stressz lehet jó, ez nem újdonság, de engem már túlszorított. 


A koronavírus behozhatta az életünkbe a látszólagos stresszmentességet, legalábbis korábban talán arra a lazításra vágytunk, hogy többet lehessünk otthon. De ez sokunknak nem az, amire vágytunk. Ez más, mert van egy világszintű fenyegetettség kívül. És akkor arról nem is beszéltem, hogy mekkora stressz lehet állandóan otthon annak, aki bántalmazó kapcsolatban él vagy csak van otthon mondjuk ovis gyereke... 


De a stresszt egyik esetben sem a külvilág (vírus vagy gyerek) okozza, hanem az elvárástól való eltérés. Amiatt görcsölök, hogy a helyzet más, mint amit vártam, azon szorongok, hogy változik valami és nincs kontrollom fölötte vagy úgy érzem, hogy nincs kontrollom. Szorongok, hogy nem fogom kibírni, hogy nem élem túl, hogy belehalok. Félek, mert veszélyben a szokott, az irányítható, a kiszámítható életem.


Úgy kezdtem megszabadulni a stresszfüggésemtől, hogy először döntöttem: változtatni akarok. Nem csak egy könnyedén kimondott fél mondat volt ez, hanem azt döntöttem el, hogy tenni fogok érte újra és újra, egészen addig, míg nem jutok közel a célomhoz. Merthogy


sajnos legtöbbször nem elég kizárólag a tudatos döntés, hogy lejöjjünk egy szerről, akár drogosok vagyunk, akár stresszfüggők. A függés betegség tud lenni, és az én hitem szerint nem gyógyulok ki mondjuk egy cukorbetegségből kizárólag attól, hogy azt mondom: meg fogok gyógyulni! 

Elkezdtem kutatni, vizsgálni a múltam. Hogy vajon mikor lettem stresszfüggő, miért kezdtem el visszatérően szorongani, nyomorgatni magam vagy félni attól, hogy megállok. Ritkán lehet elsőre tudatos szinteken ezekre választ kapni. Érdemes megvizsgálni az ősök történetét és történelmét. Mit hoztam anyáimtól, nagyanyáimtól, apáimtól, nagyapáimtól? Merthogy stresszt, traumákat örököljük, ez vérből kimutatható, tehát a vér tényleg nem válik vízzé.


Mi az, amivel háborúkat átélő őseim “gazdagítottak”, amivel már lennék szegényebb? Nem az én cuccom halálfélelmet átélni, bombázásokról, éhínségről álmodni.

Meditatív, elményülős állapotokban mozdítgattam ezeken, mert ott tudok hozzáférni a zsigeri szintemhez, ahol tárolom őseim múltját. 


Megnéztem a saját, elsőkézből megélt múltamat is. Átbeszéltem újra terápiában azokat a részeit az életemnek, amikor féltem, szorongtam, mikor az vitt előre, hogy készenléti állapotban tartottam magam, akár éjjel is. Találtam gyerekkori dolgokat, de a fölnőtt éveimre is ráfért a tisztogatás.


A készenléti állapotaimnak, a szorításaimnak és félelmeimnek legtöbbször helye volt, támogatott engem korábban. Előre vitt, megtartott, kihozott helyzetekből, segített abban, hogy ne sérüljek a kelleténél többet. A lehető legtöbbet kaptam a stressztől: ép ember maradtam.

Viszont tudom, hogy ma már nincs szükségem ilyen mennyiségű szorításra, ezért a múlttal megdolgozva készen voltam továbblépni, és a jelenemben is dolgozni azon, hogy le tudjak jönni a stresszről - erről írok legközelebb.



229 megtekintés
iratkozz föl a hírlevélre, ha szeretnél értesítést új írásokról, eseményekről!
  • White Facebook Icon
  • White Instagram Icon

Herner Dorka

© 2020 by dorkaherner

minden jog fönntartva, a honlapon található képek, szövegek, hanganyagok csak a szerző hozzájárulásával használhatóak föl! 

írj bátran!