Hogy mit tehetek a nagyobb közösségért, a világért, a járványból kilábalásért egyénileg? A világméretűvel, bármi legyen is az, mindig kicsit zavarban voltam, mert könnyen eltörpülök mellette, megfoghatatlan nekem. Az erőm, a munkám, a hatásom mintha a semmibe veszne. A nagy egészhez képest egy láthatatlan porszem vagyok - mit számít a globális fölmelegedésnek, hogy megy-e a légkondi az autómban, vagy ha nem köhögök, mit számít, hogy lemegyek-e a boltba egy vaníliás cukorért?
Gondolhatnám ezeket, ha nem tudnám, hogy a sok kicsiből áll össze a nagy egész. Ez a poszt nem arról fog szólni, hogy oké-e lemenni a sarki boltba, arról ír/írjon, aki jobban ért hozzá. Én arról írok, hogy mit tehetünk a lelkünkkel, hogy segítsük azt, hogy világszinten a legjobban jöjjünk ki a mostanra már mindannyiunkat érintő járványhelyzetből.
Itt is mondhatnám, hogy hát kit érdekel az én lelkem vagy az ő lelke vagy a te lelked, mikor egy senkik vagyunk a most zajló nagy egészhez képest. Ez pont úgy nem igaz, minthogy nem mindegy, hogy lemegyek-e a boltba egy csomag vaníliás cukorért vagy sem. A háborúk sok kicsi, dühös emberből tevődnek össze, a tömegpánik a sok egyéni félelem összekapcsolódásából alakulhat tragédiává, ahogy ez a híd azért omlik össze, merthogy az apró részecskék apró rezgése közösen olyan mozgást ad ki, ami kettétöri.
Nagyon változó, ki hogy rezonál most ebben a járványhelyzetben. Azt tapasztalom, hogy egyrészt a fölszínen egy a problémánk, de mélyebbre nézve sokszor az amúgy is meglévő elakadásaink/nehézségeink erősödnek föl. Van, akinél ezerrel támad a halálfélelem, de mikor beszélgetünk, kiderül, hogy eddig is erősen ott volt, csak el lehetett takarni a mindennapok teendőivel. Akad, akinek a láthatóvá vált gyöngesége a probléma. Másnak az, hogy akit igazán szeret, nem lehet most vele, tehát magányos - de mint kiderül, ez sem új. Beszéltem olyannal is, akinek eddig a főnöki pozíciója volt az, ahol begyűjtötte az érzetet, hogy ő értékes és fontos, és ez most lényegesen csökkent, így neki jelenleg a látható félelmei mögött talált gond az alacsony önértékelése - ami eddig is ott volt a mélyben. A közös csónakban mindenki máshol üli el a fenekét.
Legtöbbeknek most, a járvány idején a félelem az, amivel küzdeni kell. Én a megbetegedéstől nem félek, de hogy mit hozhat ez az egész, hogyan változtatta meg már és változtatja meg majd az életem/életünk, ott már fedezem föl magamon a félelem jeleit. Úgyhogy ezzel a félelemmel dolgoztam ma reggel egy meditáció segítségével. A meditáció szó hallatán az olvasók fele már biztosan elkezdett távolodni és inkább az ebéden gondolkodni, úgyhogy megnyugtatásképp hadd írjam: a meditáció nem az, hogy buddha pózban ülök a sarokban és gyertyafényben mormolom, hogy “ommmm”. Meditáció lehet szinte bármi, amikor egy ideig háborítatlanul csak befele figyelek. Sétálhatok közben, feküdhetek a kádban, táncolhatok, futhatok és ülhetek a sarokban is, buddha pózban.
Én most lefeküdtem a földre (reggel 6kor, mikor még volt csönd a lakásban), kerestem egy meditációs zenét a youtube-on és kb. tíz percet töltöttem el azzal, hogy föltettem magamnak kérdéseket a félelemről. Félek? Mennyire? Mitől? Hol érzem a testemben? Ha elképzelem, hogy néz ki ez a félelmem? Közelebb tudok menni hozzá? Ha igen, mi változik? Stb. Ha eléggé csöndben tudok maradni és eléggé figyelek befele, meg szoktam hallani a mélyről, a zsigeri szintemből jövő válaszaimat - jöhet pl. egy testi érzet formájában, lehet kép, csak érzés, nekem sokszor szavak.
A meditáció végére azt találtam, hogy a félelmeim valamilyen formában a határaimmal függnek össze. Ezzel megyek holnap tovább.
“Own your shit!”, mondják angolul, szabad fordításban: “birtokold a vackaidat”. Ezt érzem föladatomnak a jelen járványhelyzetben: a saját részemért felelősséget vállalni. Tudatos döntés által a tudatalatti részem érintett területeit láthatóvá tenni saját magam számára, megdolgozni azzal, ami kéri a munkát, hogy ezáltal kontrollálni tudjam a belsőm rezonálását. Így fogok nem ámokfutni a közösségi felületeimen, így fogom nem rátolni másokra a saját félelmeimet, így fogok nem megítélni a másikat, nem elhidegülni, így leszek felelős anya, feleség, munkaerő és állam- vagy még inkább világpolgár is. Hiszem, hogy így van esélyem tenni a nagy egészért, például hogy elkerüljünk egy rezonanciakatasztrófát.
Comentarios