HÁLAHÓNAP
hálahónap 1. – Éljünk jobban, ugyanabban!
Nem új témám, hogy ha nem tanuljuk meg nézni a jóságokat, akkor eltelik az élet úgy, hogy a problémákból, nehézségekből lesz bőségünk. Ezt a szemléletemet vittem bele 2009 környékén (akkoriban főleg tévéműsor készítőként dolgoztam) az Élni jó című etűd sorozatomba –egy percnyi kép+zene+néha szöveg is arról, hogy milyen apró jóságok vesznek minket körül. A közszolgálati tévén ment le mindig a Híradó – és az abból ránk ömlő nehézségek – előtt. Azóta is, akárhova nézek, illetve szinte bárkit is hallgatok, harsog a kritikus belső hang. De főleg: pácolódtam a kritikusban én is, éltem magammal évtizedekig és hallgattam a saját, maximalista szomorító-nyomorítómat.
A kritikus alapvetőn jót akar, egy belső motivátor, mely igyekszik észlelni a hibákat, hogy ki tudjuk javítani azokat. Csak az eszközei elavultak – ma már nem annyira divat a büntudatkeltés, a szégyen generálása, a lekicsinylés – vagy túltengnek, és így, mégha produktivitást is hoz, mellé szorongást generál. Mindig a hibákra rakja a figyelmet, ami azt eredményezi, hogy az idegrendszerünk nem tud megnyugodni. Hatékonyabban visz a kiegyensúlyozottság, a harmónia, az elégedettség felé, ha a szépségekre, csodákra, jóságainkra, a már megoldott dolgainkra koncentráljuk a figyelmünket. Általában azért sem tesszük, mert félünk, hogy eltunyulunk, távol kerülünk a hatékony énünktől, pedig a kutatások épp az ellenkezőjét bizonyítják: aki nem szorong, az produktívabb.
Éveken át elhivatottan küzdöttem a belső változásomért, így mára már sikerült lényegesen átszőni, áthangolni, átszínezni magam. Ami persze nem jelenti, hogy soha ne ütné föl a fejét a sötéten látó énem, sőt néha képes elhatalmasodni is, tehát akad vele munka újra és újra. Úgy döntöttem, tartok már ott, hogy az e téren szerzett bőséges tapasztalatomból tudjak adni, ezért harminc napon át tetteket, gondolatokat, saját példákat teszek majd láthatóvá.
Mondhatnám, hogy nagy titok nincs, egyszerűen csinálom: módszeresen és rendszeresen. De a túlegyszerűsítés helyett szeretek használhatóbb, inspirálóbb eszközöket mutatni, így igyekszem naponta hozni egy konkrét példát, hogyan cserélem le a kritikust a hálára, a pozitív megerősítésre, a támogató attitűdre.
hálahónap 2. – Ingyenes tudásanyag
Azzal, hogy foglalkozunk a bennünk lévő és minket körülvevő jóságokkal, egyáltalán nem azt mondom, hogy ne foglalkozzunk a magunkban vagy a világban észlelt kellemetlenségekkel, koszokkal, sötét foltokkal – aki hallott bármikor is beszélni vagy olvasta a könyveim, pontosan tudja, hogy erről szó nincs. Helyette vallom, hogy az emelkedés első fázisa sokszor a süllyedés, és hogy nem cél átesni a másik oldalra: ghostingolni a problémáinkat, harmóniabeteggé (az állandó gondtalanságot és jókedvet mímelővé) válni. Azt szeretném mutatni, hogy opció pesszimistából tanult optimistává formálni magunkat! A pozitív pszichológia erről is szól: tanítsuk magunkat meglátni jóságokat, növelni az örömteli pillanatok időtartamát és hatását magunkra és a világra. Bár az átszínezés lehet sok idő, de a jó hír, hogy már a tanulás közben is hatunk magunkon túl egymásra is, tehát már adunk belőle tovább a környezetünknek, a hozzánk közelállóknak.
Mindig hálás vagyok, ha találok mindenki számára, ingyen hozzáférhető tudásanyagot. Az itt található ingyenes kurzus ad elméleti hátteret és közben eszközöket is – nekem segített, hogy megtanuljam, hogyan tudok szerethetőbb érzésekkel élni ugyanabban. Hála érte az irányzat atyjának, Martin Seligmannak, aki a linkelt ingyenes online kurzus egyik fő oktatója is.
hálahónap 3. – Zajhála
Zajérzékeny vagyok. Az egyik gyerekem szerint a legtöbbször hallott mondat tőlem az, hogy "XY még alszik, figyeljünk rá, nehogy fölébresszük!” /Pedig azt gondoltam, hogy többször mondtam neki, hogy szeretem / Egy pár héttel ezelőtti, reggeli meditációmban abba a gondolatba forgattam meg a lelkem, hogy megsüketülök. Nagyon részletesen képzeltem el, hogy miket veszítenék ezzel. Az elején még élveztem is, hogy nincs zaja az autóknak, a szomszédnak, majd egy ponton megütött a gondolat, hogy ez azt is jelentené, hogy nem hallom többé a gyerekeim hangját... Dermedt lett minden porcikám, ahogy csak elképzeltem a végtelen, sosem szűnő csöndet. Megrázott a gondolata, hogy mekkora biztonságomat veszíteném a világban. Ezzel az eszközzel tudatosan stresszeltem magam egy rövid időre, hogy hosszabb időre kevesebb legyen az életemben a stressz. És így is lett! Azóta egyértelműen kevésbé zavarnak a zajok. A hála születik, de nem föltétlen magától, kellek hozzá én is.
hálahónap 4. – A hála matematikája
Gyakran vásárolok online, pár héttel ezelőtt egy eladó ezt írta a borítékra: “Thank you very math”. Rögtön elöntött a melegség, mert mindig is szerettem a matematikát, faktos is voltam, nem szorul össze a gyomrom még a deriválás szótól sem. Ma már látom a pszichológus szememmel, hogy azért is húztam ehhez a tudományhoz, mert gyerekként túl kusza volt a világ, bolyongtam az érzések labirintusában, ellenben a matematika törvényei tiszta kereteket, tökéletes kiszámíthatóságot, így biztonságot is tudtak adni.
A lélek működésének is vannak törvényei, csak minden esetben egyedi és végtelenül és csodálatosan összetett, hogy mi adja ki az egyenlet végén az eredményt: minket. Persze a sok-sok egyediből ugranak ki mintázatok, univerzálisan emberi igazságok, törvényszerűségek. Példa egy ilyenre, hogy a hála hálát szül. Egy kutatás például igazolta, hogy ha autót vezetünk és beengedünk valakit magunk elé, akkor az illető hajlamosabb pár percen belül ugyanezt megtenni mással – a jóság is képes járványként terjedni!
Sosem volt vágyam megváltoztatni a világot. Most sem az. Csak mutatni a csodáját annak, hogy ha csak fél millimétert is tudunk mozdítani magunkon belül, az egyúttal eredményezheti, hogy mozdítunk másokat is, akik szintén hatnak másokra, és ez a sok kis mozgás képes átírni normákat, hogy szeretteink és mi is már valami kellemesebb belső és külső attitűdben pácolódjunk.
hálahónap 5. – Hála a belénk vetett hitért
Boldizsár Ildikót a Kudarcos terápia című könyvem kapcsán kerestem meg – így találtuk meg egymást. Gazdagabbnak, szabadabbnak, élőbbnek érzem magam minden egyes összekapcsolódásunk után. Hálás vagyok neki most azért, hogy a Szülőlélektannal összekapcsolta magát azáltal, hogy ajánlást írt hozzá. Ahogy hálás vagyok Akovács Évának is, aki a Nők Lapja főszerkesztőjeként méltónak tartott arra, hogy a lapban rovatom legyen és ott továbbvigyem, amit például Vekerdy Tamás is megalapozott: a nyitottságot az olvasók kérdései felé. Táptalajt ad, ha hisznek az emberben!
hálahónap 6. – Óriási apróságok
Hónapokkal ezelőtt valaki, aki családállításra kibérelte a BEM15-öt, hagyott nekem az asztalon egy kiültethető virágot. Nem ismertük egymást, sosem beszéltünk azelőtt, így nem tudhatta, hogy aznap mentem el a kertészetbe virágot és cserepet venni, hogy kedvesebb, hívogatóbb legyen a bejárat. Hetekig az ajándékba kapott, burjánzó növény fogadott, de még most is, hogy már elrabolta az ősz a pompát, minden alkalommal, amikor meglátom, mosolyognak a sejtjeim. Hála érte, Kinga
hálahónap 7. – Barátnőhála
Nehéz csak egyet említeni, mert a barátnők terén bőségem van – mind a szerencsének, mind a barátnőimnek és magamnak is köszönhetően, hogy kapcsolatunk ápolására évek óta energiát és időt szánunk.
Könyveimben már többükről tettem említést, most arról mesélek, akit bő két évtizede zártam a szívembe, akivel azóta kísérjük egymást. Időről időre azt is kapom tőle, hogy közösen befonjuk a lányom haját – ő a gyakorlott, én a gyakornok. A képen látható haj hét (7!) órán át fonódott, miközben mi beszélgettünk, mert azt vég nélkül tudunk. Három fiam után született lányom, álmom volt, hogy hajat fonhassak, de azt nem tudtam, hogy ilyen különleges, ősi élmény összefonódni, míg készülnek a tincsek.
Köszönöm a barátnőmnek, hogy az idejét, tehát az életét szánja nemcsak rám, hanem még a lányomra is, aki olyankor kaphat a hajkoronán túl egy élményt is, hogy milyen is női körben lenni, női energiában fürdeni. Köszönöm, Nórám!
hálahónap 8. – Mosolyog-e a világ ránk vagy sem?
“De jó nekem, hogy rám mosolyog onnan egy szmájli!” – mondja a minap az egyik gyerekem, ahogy néz egy fafelületet, miközben az ölemben fekszik, én meg próbálom belesimogatni a reggel ritmusát. Mondhatnám, hogy milyen jó neki, szerencsés természet, hiszen mindig is ilyen volt: úgy ébred, hogy neki rögtön süt a Nap! És ugyanezzel a lendülettel sajnálhatnám is magam, hogy nekem nem süt automatikusan, hogy az én temperamentumom nem ilyen. Az áldozatszerep helyett jobban élvezem, ha tudok hatni egy helyzetre. Megismertem magam és a működésem, és így rájöttem, hogy ha mozgok, meditálok, akkor nekem is kisüt a Nap! Van, aki egyből észreveszi a szmájlikat, a fényt és a meleget az életben, és vagyunk mi, akik meg meg tudjuk tanulni észrevenni azokat. Egyikünk sem jobb a másiknál, és mindketten tudunk tanulni egymástól.
hálahónap 9. – Hálatársak
Nem csak mi tehetünk róla és érte, hogy milyenek vagyunk, hiszen társas lényként formáljuk egymást. Régen több olyan közeli emberem is volt, akikkel sokat foglalkoztunk azzal, hogy mi minden rossz az életben, sokat tocsogtunk az áldozatszerepben. Rengeteg dologban volt igazunk. De elmozdultam innen, mára már nem az igazamat hajtom, hanem alapból vagyok egy fekete-fehér színező, amit színezek nap mint nap. Akadnak, akikkel tört a kapcsolatom vagy elszíntelenedett. A magunk formálásába esetenként kapcsolataink szakadnak bele, ami keserves lehet, ezért is van, hogy sokkal vonzóbb vágyni a változást, mint tenni érte. De van olyan is bőven, akikkel tudtunk együtt változni, és olyan jó nem egyedül színezni – köszönöm, hálatársak!
hálahónap 10. – Mit lehet kezdeni a hálával?
Megragadott, amikor egyszer hallottam Irvin D. Yalom neves pszichoterapeutát és írót arról beszélni, hogy egy mappába gyűjti a kapott hálaleveleket, hogy egyszer majd elővegye, de nem igazán tud velük mit kezdeni.
Ha valaki ki tud venni írásomból, könyvemből, cikkemből vagy személyes találkozásunkból, hálás vagyok, ha visszajelez. Hogy mit tudok ezekkel kezdeni? Olyanok nekem a visszajelzések, mint denevérnek a tárgyak: kiadom a hangom, a visszaverődések irányt mutatnak. Mert ahogy mások, én is sokat keresgélem, igazítom az utam, hogy merre van az előre, és számomra a cél nem az öncél, hanem tenni olyat, amit minél több ember tud a lelke kikerekítésére használni.
A mellékelt fotó a BEM15 vendégkönyv-faláról készült, ahova mindenki fölírhatja vagy rajzolhatja, hogy érezte magát a térben.
hálahónap 11.– Újabb hála születik
Ülök a kádban. Csukva a szemem, hálát adok egy-egy testrészemért – fejben születik ez a döntés. "Kislábujjam, ha nem lennél, elveszteném az egyensúlyom" – mondom magamnak, de még mindig fejben vagyok, érzés nem társul hozzá. Haladok tovább, így az asszociálás is folytatódik. Mi lenne, ha elveszteném a fél kezem? Nincs érzés itt sem, de tudatosan maradok a hálánál. Mi lenne, ha csak egy fülem lenne? Itt már picit összehúzódik a gyomrom. Mi lenne, ha elveszteném a szemem – itt beütnek az érzések. Elképzelem az arcom, szemeim kötés alatt… A mellkasom és a gyomrom egyszerre szorul össze. Ahogy eleresztem a képet és a helyébe kúszik a mostani arcom, elönt a meleg, ami már nem a fejemből megy lefelé, hanem a gyomromból kúszik föl, tehát megszületik a hála. Nem lehet erőltetni, de lehet tudatosan menni felé, növelni az esélyeit a hála születésének.
hálahónap 12. – Férjhála
Aki mellett lehetek nő, társ és anya úgy, ahogy mindig is vágytam. Aki mellett lehetek akár senki is, például csak egy lényegtelen kísérő a Velencei Filmfesztiválon. Aki ilyen képet tud rólam csinálni. Akivel tengernyi nehézség is belefér az életbe, mert ott vagyunk egymásnak matracnak, hogy fönnmaradjunk, máskor napozhassunk is a hullámok tetején.
hálahónap 13. – Mélyülés
Hála mindenkinek, aki eljött egy-egy korábbi Mélyülésre, és így fönnmaradhatott ez a szívemcsücske-csoport! A Szülőlélektan c. könyvem előszavában elmesélek egy történetet, hogy milyen csodák tudnak történni a Mélyülésen – hála Évának és Imolának, hogy vállalták, hogy névvel említsem őket.
hálahónap 14. – Könyvhála
Rengeteg írónak és irománynak vagyok hálás, hogy segítettek hálássá alakulni. Ezek közül kettőt hozok most, a Romboló érzelmeket és Az öröm könyvét. Közös bennük a jelenlegi, 14. dalai láma, Tendzin Gyaco személye. A Romboló érzelmek az indiai Dharamszalában bő húsz évvel ezelőtt lezajlott konferencia leirata, “az egymásnak feszülő nyugati tudományos nézetek és a „szelíd” buddhizmus meditációs gyakorlatának harmonizálásról szólt, azt kutatva, miként lehetünk úrrá az ártó érzelmeinken.”
Az öröm könyve is egy személyes találkozó krónikája, amikor is Desmund Tutu és a dalai láma utóbbi 80. születésnapja alkalmából találkoztak. “A két Nobel-békedíjas jóbarát egy hetet töltött együtt az indiai Dharamszalában, megosztva egymással vallásaik bölcsességét és küzdelmes életük tapasztalatait a boldogság forrásairól és akadályairól, szeretetről és veszteségről.”. Rám egyékbént még erősebben hatott a találkozót megörökítő film, plasztikusabban visszaadta a két ember személyiségét, a végtelen mélységeket és magasságokat, ahova külön és együtt is járkáltak. Ez a film, érdemes kivárni a 2,5 perces trailer legvégét, ott hallható a közös nevetésük
hálahónap 15. – Hála a lélek gyógyulóképességéért
Annyi, de annyi csodás lelki gyógyulást, kikerekedést látok, nemre, korra, bőrszínre, társadalmi osztálytól függetlenül! Sokszor vagyok vagyok a lélek bölcsességének, hogy és ahogyan képes magától gyógyulni. Mint a törött lábunk: a gyógyulásához nincs szükség arra, hogy fölötte álljunk és biztassuk, elárasszuk tanácsokkal, okoskodjunk, hogy mit kellene és hogyan csinálnia. A csont süket, nem hallja az agyunk fecsegését – szerencsére. A lélek is tud gyógyulni magától, viszont sajnos képes gyermekként eltörpülni az okoskodások zaja mellett, amikor az erőteljes kognitív szint nem áll le, csak mondja és mondja a jónak vélt tanácsait, újabb és újbb ötleteit, hogy mit és hogyan kellene. A törött csont nem szorong azon, hogy nem csinálja elég jól. Annyira van szüksége, hogy ne terheljük, helyette óvjuk – nem mondom, hogy minden esetben, de biztosan gyakrabban, mint ahogy manapság tesszük. A lélek is meghálálja, ha csöndesen támogatjuk, jobban képes tenni a dolgát, gyógyulni a saját sorvezetőjét használva. Igazán bízhatnánk benne jobban, hiszen évezredek óta csinálja már ezt, gyógyul kisebb és nagyobb sérülésekből. Nem kell tudnunk, hogyan. Elég, ha bízunk benne. Ha bármiért is nem tudunk bízni, segít, ha találunk valakit – rokont, barátot, szakembert –, aki bízik benne/bennünk és tartja a teret, ül velünk és a nehézségeinkkel a gyógyulásunk idejéig.
hálahónap 16. – Hála a meg nem született gyerekeimnek
Behálózza a napjaimat, hogy a megszületett gyerekeimnek és értük legyek hálás. Kijelölték és jelölik az utamat a rájuk mondott igenjeim. Életutamat meghatározóak a nemek is: az elvetélt, meg nem született gyermekeim. Ők is alakították anyaságom, nőiségem, és jelentősen formálták segítői minőségemet is. Hálás vagyok nekik, mert ők is hozzájárultak, hogy ideérjek, ahol vagyok most, és ahol szeretek lenni.
hálahónap 17.– Hála mestereimnek
Minden segítőnek saját meséje van, hogy milyen élmények és tapasztalások által vált azzá, aki. Mesélek kicsit, kiknek vagyok hálás, hogy olyan segítő vagyok, amilyen.
Persze, hogy a szüleimmel kezdődött minden. Geréb Ágnes nem csupán anyaként mutatta, hogyan lehet magas minőségben óvni-védeni-támogatni-segíteni, hanem szakemberként is. Szülő nő mellett látni őt – régebben sokszor kísértem el szülésekhez dúlaként – olyan volt, mintha a Harvardon vagy a Yale-en képződtem volna. Szívtam magamba minden pillanatban a gyakorlati, de még inkább a csak a molekulák szintjén érezhető praktikáit annak, hogy hogyan ne legyen ego vezérelt egy segítői kapcsolat. Hogy irányítás és vezetés helyett hogyan kísérjünk valakit az átalakuló folyamatában, hogy hogyan ne nyúljunk bele fölöslegesen abba, ami nélkülünk is tud történni, hogy hogyan legyünk láthatatlanok, miközben szilárd tudással és mély érzékenységgel tartjuk a teret, és nyúlunk bele, ha szükséges.
Apukámtól, Herner Jánostól a világra való szüntelen kíváncsiságot, a perspektívaváltó képességet és utóbbinak egy különleges típusát, a humort szívtam magamba. Hogy a játékosság, a helyzeteket formabontóan látni tudás mekkora érték segítőként, az a klienseim visszajelzéseiből tudatosult bennem. Könyveket a kezembe, így az olvasást is apukámtól kaptam, de pontosan emlékszem a töltőtollára is és arra is, ahogyan írja a könyvét, pedig tíz éves sem voltam talán.
Az írásra kanyarodva nagypapám, Geréb György sem elhanyagolható, hiszen ő volt, aki megírta az első magyar Pszichológiai atlaszt. Haloványan emlékképeim vannak csak róla, mivel 2,5 éves voltam, amikor meghalt, viszont rengetegszer hoztuk szóba, hívtuk a jelenbe. Ellentétben vele nagymamám, Geréb Rozália nagyon is jelen volt és erősen huzalozta is az énemet. Egy háztartásban is éltünk sokáig, és lelkileg is nagyon közel álltunk egymáshoz. Az állhatatosságom, ami erős motorom és oszlopom segítőként, benne gyökeredzik. Végtelen kitartása miatt élte túl a holokausztot, és ezzel a kitartással is gyógyított – ismert és elismert gyermekorvos volt Szegeden. Tőle leshettem el azt is, hogy hogyan legyen csatornánk fölfelé, az égiek felé. Nagymamám a hittel és talán a zenével kapcsolódott az emberfölöttihez, nekem a "járművem" a mozgás és a meditáció.
Az egyetemről nem ugrik be egy mester sem, ami lehet az oka annak, hogy nem is maradtam a pályán a diplomám megszerzése után, hanem ahhoz húztam, aki számomra hiteles volt: Kepes András mellett dolgoztam másfél évtizedig. András interjúiból szívtam magamba, hogy hogyan teremtsünk olyan biztonságot a beszélgetőpartnerünknek, hogy utána bátran föltehetünk lényegi, mélyremenő kérdéseket. De hogy azért hozzak egy szakmabelit is, biztonságteremtést Irvin Yalomtól is tanultam, főleg a könyveiből, de volt szerencsém személyesen is járni hozzá terápiába. Sosem feledem a válaszát arra a kérdésemre, hogy látta-e bármikor is hátrányát, hogy pszichológusként használta az önfeltárás eszközét, a személyes dolgok helyénvaló megosztását. Mélyen, legalább fél percig gondolkodott, majd válaszolt: "Soha."
Milyen szerencsés voltál! Mondhatjátok, és részben egyet is értek, de régebben, ugyanezzel a múlttal, nem ez volt a megélésem. Az összes itt említett kapcsolatomban voltak kellemetlen percek és órák, tárolok rossz emlékeket mindenkivel – a Harvard és a Yale is biztosan csak messziről tökéletes. A fényt meglátnom és kiraknom döcögősebben ment, mint az árnyékokat, nehézségeket, hibákat megtalálnom. Sokáig egyszerűbb volt a javíthatót keresni az életemben még a nagy jóságokban is, mint a hála szemüvegén át köszönetet mondani például azért a sokért, amit az életem során tanítómestereimtől kaptam.
hálahónap 18. – Hála a háziállatoknak
Egy kutyának vagyok végtelen hálás, aki kísért és megtartott kamaszkoromban a feltétlen szeretetével és azzal, hogy a lényével és igényeivel a napi többszöri mozgást biztosította, és ezzel segített a belül zajló folyamatokat, a hormonjaim okozta káoszt, az elveszettséget, a sok dühömet regulázni. Ahogy azt is gondolom, hogy az állhatatos és alázatos mindennapi gondoskodást is vele tanultam meg – ezért a gyerekeim lehetnek hálásak neki. Hála a szakállas agámánknak, hogy csöndes, nem hullajtja a szőrét és ha közelről megnézzük, hihetetlenül szép! Hála a megboldogult madárpókjainknak – tökéletes első háziállatok voltak a gyerekeimnek, elég volt heti egyszer gondoskodni róluk és igencsak lehetett menőzni velük a barátoknál. Hála a teknősnek, akit azért vettünk, hogy nyolcvan évig éljen, majd három hónap után elpusztult – így elhozta az első gyászt, hogy szokjuk az életnek ezt az odalát is. Hála a szintén megboldogult halainknak, a tengeri akvárium szépségébe könnyen bele tudtam feledkezni. A végére hagytam a macskákat, mert ez nem annyira egyértelmű hála: hét év ellenállás után, hat éve már, hogy kettővel is egy lakásban élek. Nem igazán szerettem meg őket, de megtanultam, hogy lehet hálásnak lenni szeretet nélkül is! A koronavírus az akkor kamasz gyerekeim kapukinyitási életfázisát derékba törte, és a cicák voltak, akik tudták adni a kapcsolódás örömét, akiket lehetett simogatni a végtelenül fárasztó, napi hét-nyolc online tanóra ideje alatt is. De azért személy szerint én magam messze nem érzem azt velük, amit kutyákkal tudok – a képen a korábban említett segítőtársam és én.
hálahónap 19. – A lélekápolás életet menthet, avagy hála magamnak
Pár héttel ezelőtt arra ébredek, hogy picit megfáztam. Nem vészes, zajlik a nap, online vagyok a klienseimmel. Az első beszélgetésből tíz perc is eltelik már, mikor azt veszem észre, hogy elönt a víz, egyre távolodom a pillanattól, kezdem nem hallani a klienst, megy ki az erő a testemből. Az egész csak 1-2 másodperc, de azonnal kapcsolok: pánik. Nem tudom, miért, de nem is lényeges, kezdem csinálni automatikusan, ami ilyenkor regulázza az idegrendszerem: veszem lassítva a levegőt, kifújom az orrom, leveszem a bolerómat. Pár másodperc alatt már újra teljesen jelen vagyok a klienssel, figyelek, minden olyan, mint előtte.
Hogy mi történt? Utólag fejtem meg. Pár hónappal ezelőtt anafilaxiás sokkot kaptam a fogorvosnál az érzéstelenítőtől, amit az orvosok és asszisztensek nem észleltek, azt hitték, “csak” pánikolok a helyzettől. Mondogatták, hogy "Nyugodjon le, feküdjön le!", de nem tudtam feküdni, mert kezdett az allergiás duzzadástól egyre jobban eldugulni a légutam, egyre kevésbé kaptam levegőt, de nem tudtam beszélni. Föl sem fogtam igazán, soha előtte ilyet nem éltem át. Ráadásul, a környezet reakciója miatt is azt hittem közben, hogy velem van a baj, hogy túlreagálom, nem vagyok elég jó kislány. Szerencsére kapcsoltam, hogy megfulladok épp, de tök egyedül vagyok, mert ez senkinek nem esik le. Volt kruppos gyerekem, tudtam, mi segít, amikor egyre kevesebb levegő jut be: a hideg és a megnyugtatás. Annyi lélekjelenlétem maradt, hogy odamentem az ablakhoz, mutattam a kezemmel, hogy nyissák ki, és elkezdtem mantrázni magamnak: “Még jut le levegő, még jut le levegőt…”. Minden egyes idegszálammal a légutamra koncentráltam, becsukott szemmel elképzeltem a kis oxigéngolyókat, ahogy áramlanak le a tüdőmbe. És így, nagyon lassan, de elmúlt a duzzadás a torkomról.
Ennek az élménynek jött föl a zsigeri emléke egy szimpla orrdugulástól, ezért öntött el a pánik. Amögött, ahogy azt ott pár másodperc alatt a beszélgetés közben és korábban, a fogorvosnál kezelni tudtam, a megelőző, önismereten alapuló öngondoskodás áll.
Ez az eset tökéletesen mutatja szerintem, hogy az öngondoskodás miért közjó is: mert felelősséget vállalok a működésemért azzal, hogy ismerem és karbantartom magam, és így tudok másra is figyelni. Hálás vagyok magamnak, hogy az öngondoskodásaim során fölépítettem a “magamat észlelő” és a “magamat regulázó” izmaimat, így, amikor igazán kellett, ott volt, tudtam támaszkodni rá(m).
hálahónap 20. – Hála az izomlazító humorért
Nézem az Élni jó! sorozatom (a Hálahónap első bejegyzésében írtam róla bővebben) Kutya című részét, és a végén fölnevetek. Már teljesen elfelejtettem, hogy oda becsempésztünk egy poént – nevetni annyira jó, izomlazító, gyógyító, fölemelő, mondhatom elengedhetetlen! Nem is tudom, mi lenne a világgal a humor nélkül, mi lenne velem a nélküle – ha valamit, akkor a humoromat szeretném megőrizni életem utolsó percéig.
Jólesne egy nevetés? Nézzétek meg, 1perc az egész.
hálahónap 21. – Hála a pótszülőknek, pótnagyszülőknek!
Hála azoknak, akik apák helyett apák, anyák helyett anyák, akik nagyszülők helyett nagyszülők! Hála ma annak, aki nekünk pótnagymamaként – amihez nem életkor kell, hanem hozzáállás – nagyon sokat segít és segített a két kicsi gyerekeim körül, akinek nem kellett volna magára húznia, mégis megtette. Kincs a minőségi idő a gyerekeknek, kincs a segítség nekünk, szülőknek. És ahogy látom, neki is kincs, hogy van két kiskorú, akik nagyon szeretik őt. Van, ahonnan nem áramlik, van, ahonnan igen – adjunk, amerre áramlik, és fogadjuk, ahonnan szeretetből jön! Köszönöm, köszönjük, Eszter
hálahónap 22. – Hála az irritációkért
Ülök a kádban, és egy önismereti/önsegítő könyvet olvasok, és rettentően irritál. Túl sok ilyesmit olvastam és már telítődtem a sok okosságtól? Dehát ebben a könyvben rengeteg a személyes vonatkozás! – eszmélek rá. Ahogy olvasom tovább, továbbra is mintha hangyák másznának rajtam. Maradok az irritációban, mert azt már régen tudom, hogy ha kibírom és kutatom a gyökerét, fontos dolgokra bukkanhatok. Talán azzal van bajom, hogy már nem hiszek kizárólag a szavakban? No, ezt is kiüti, amikor két oldallal később a szerző használható technikákat taglal. A kellemetlen érzés nem szűnik, így megyek tovább, figyelve a könyvre és közben magamra – olyan vagyok ilyenkor, mint egy szagot fogott vadászkutya, nem adom föl a nyomot. Még 10-15 oldal, mire rájövök, mi a gondom: a könyv magányossá tesz! Többedszerre érzem már így magam self-help könyveket olvasva: mégha csodás technikákat is kapok az életem nehézségeinek megoldásához, a végére eltörpülök, bűntudat is nyomaszt, hogy bár tudom, mit kellene, mégsem vagyok képes csinálni. Mikor elérek ide, megtörténik az átfordulás: rájövök, hogy ez az irritáció mit akar most tőlem, hova akar elnyomni! Egy új projektemhez… A megértés megkönnyebbülést szakít föl. Újra megtapasztalom, hogy az irritációknak evolúciós funkciójuk van, ami nem az, hogy maradjunk benne és tűrjük! Hanem hogy ne álljunk tovább, helyette továbbálljunk (ami jelentheti azt is, hogy tudatosan maradunk benne, az is egy belső elmozdulás). Ahogy ide elérek, elmúlik minden kellemetlenség, örömmel és önfeledten, “hangyák” nélkül olvasom tovább a könyvet.
hálahónap 23. – Hálaeszközök
Amikor emlékeztetjük magunkat valamire, azzal lényegében ismétlést generálunk, ami ugye a tudást szüli. Ha csak egy emlékeztetőt használunk – például a hűtőre kitett cetlit –, akkor azt egy idő után már nem fogjuk észrevenni, habituálódik, tehát az agyunk figyelmen kívül hagyja. A kreativitás, a változatosság a kulcskérdés abban is, hogy a hála megtapad-e az életünkben. Lehet karkötő, hogy "szembejöjjön" sokszor, lehet maradandó vagy ideiglenes tetoválás, lehet matrica a számítógépen, sötétben fluoreszkáló fölirat a falon, egy pici kavics a cipőben. És lehet ez mind! A lényeg, hogy legyen több, legyen változatos, hogy ne unjuk el, hogy újra és újra elköteleződjünk, hogy tégláról téglára oszlopot építsünk belőle, ami aztán meg is tart minket.
hálahónap 24. – Koszos hála
A hála sem mindig, minden formában pozitív. Van például olyan hála, amit koszosnak, taszítónak érezhetünk. Ilyenkor a gyomrunk szokott jelezni, hogy valami nem stimmel a hálálkodással vagy a hálálkodóval. Ahogy megköszön, közben valamit kér is? Ahogy méltat, közben kritizál? A hála csak egy eszköz, hogy a közelünkbe férkőzzön? Vagy nem önazonos az illető?
Disszonáns érzetem például akkor szokott lenni, amikor valaki egy nekrológban hálának maszkolja a saját fényezését. Legtöbbször ismert ember halála kapcsán, a közösségi médiában látunk példákat erre. Olvasod, hogy mennyit köszönhet a poszt írója az elhunytnak, de nem önt el a melegség, hanem érzed, hogy valami nincs a helyén. Először magamban szoktam keresni a zavarodottságom okát. Aztán nem ritkán rájövök, hogy ami zavar, hogy az édes szavak igazából nem köszönetnyilvánítások, inkább eszközök arra, hogy az illető magára vonja a tekinteteket, kizsákmányolóan figyelemvámpírkodjon.
Szinte biztos vagyok benne – az elmúlt év tapasztalatai alapján –, hogy amikor majd anyukám, Geréb Ágnes meghal, el fogják lepni a netet a neki hálálkodó, akár a nála tanult kollégáinak bejegyzései, azoké, akik nem föltétlen hangosan vagy látványosan, inkább elmaradt szavakkal és elmaradt tettekkel voltak ellene az elmúlt másfél évtizedben.
Amikor az ember kisegér, akkor az elefánt tetemét, a már dermedt hátat könnyebb pódiumnak használni, mintsem bátran az óriás mellett masírozni, amikor az éppen harcban áll. Könnyű a halottra irányuló fényt használni, hangoztatva: nézd, a fülem és a színem is hasonló! Biztosan tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem a fül alakja vagy a szín alapján, hanem szagról ismerjük meg őket, és tudjuk: az egérkékből sosem lesznek elefántok. A koszos, félrevezető, maszkolt hálák rosszabbak, mint a hálátlanság.
hálahónap 25. – Hála a sötétért
Sokan mondják, hogy milyen nehéz/szörnyű lehet, hogy egész nap hallgatom, ahogy keseregnek emberek. Ha ez lenne a megélésem, már régen abbahagytam volna Azt nem mondom, hogy könnyű, de nem tudok izgalmasabb munkát elképzelni! Nincs az emberi léleknél sokszínűbb dolog a világon. És igen, vannak színek, amik csak a sötétben látszódnak, és vannak hangok, amik csak a sötétben hallatszanak – ahogy hajnalban a madarak csiripelése.
hálahónap 26. – Hála a tiszta határokért
Tíz-tizenöt éve kezdett foglalkoztatni, hogy mit is jelent az, hogy határ. Nem azért érdekelt, mert izgalmas témának gondoltam, hanem mert szenvedésnyomást okozott, hogy nem voltak rendben a sajátjaim. Rendszeresen átmentem értékrendi határomon – például túl gyakran kiabáltam a gyerekeimmel, bármennyire is nem akartam. Úgy éreztem, nem vagyok elég jó anyuka, és nem értettem, miért bukom el újra és újra. Akkor még nem tudtam, hogy például azért, mert aki a saját határain átmegy, az átmegy más határain is... Akkor még nem vettem észre, hogy hány területen és mennyire durván átmegyek a saját határaimon – például alig aludtam, mert éjjelente is dolgoztam, vagy volt, hogy egy hétig nem ettem egy falatot sem.
Nem pusztán szerettem volna, hanem nagyon erősen akartam, hogy a határaim legyenek tisztábbak, legyenek erősebbek a NEM-ek és az IGEN-ek is, melyeket szavaimmal, tetteimmel vagy a tetteim hiányával képviselek. Sok évig megragadtam minden lehetséges alkalmat, hogy tapasztalatot és tudást szerezzek és képződjek is a témában. Pár évvel ezelőtt eljutottam odáig, hogy megéreztem, hogy összeszedtem annyit, amiből már tudok adni is.
2026. március 20-22-ig, egy elvonulás keretében lehet jönni a Határaink letisztítása nevű csoportomra. A helyek száma limitált, jelentkezni nem nálam lehet, hanem ezen a linken.
A fotó abban a teremben készült, ahol leszünk majd. Áttáncoltam ott egyedül egy hajnalt, hogy belakjam a helyet, hogy otthonossá tudjam tenni majd számotokra is.
Gyertek, szerintem utólag hálásak lesztek magatoknak!
hálahónap 27. – Krízistudatosság
Ebben az évben sem volt hiányom krízisekből, és végtelen hálás vagyok azoknak, akik minőségi figyelemmel, értő kísérőként voltak mellettem, amikor szükségem volt rájuk.
Hogy mit jelent számomra a krízistudatosság? Rendkívül összetett kérdés, mert a krízisnek ezer arca van, egyedi az is, hogy mi segíthet. Mégis, megpróbálok több történetből összegyúrva érzékeltetni most egy típust, amivel sokszor találkozom: a magasan funkcionáló krízisben lévőt. Az írás végén kísérletet teszek a segítség érzékeltetésére is.
Kívülről
Bírja, erős, még mosolyog is! Majd váratlanul olyan irritált, mint a három hete éhező tigris, totál kiszámíthatatlan, hogy mikor harapja le a fejem.
Belülről
Bírom, majd engem is totálisan meglep, hogy nem bírom. Tudom, hogy dolgom van a határaimmal, mert már réges régen átmegy rajta minden és mindenki, és igen, pontosan tudom, hogy azért, mert ezt én normalizáltam, fejben minden tiszta, tudom, hogy nekem kell változtatni – tehát megy az is, hogy vállaljam az összes felelősséget, ergo magamat áldozathibáztassam.
Kívülről
Eltol magától, többet akar egyedül lenni. Föltöltődik, ha egy napot (főleg ha éjszakát is!) egyedül tölt. Kedves vagyok, próbálok alkalmazkodni, de még így is elutasít engem, fogalmam sincs, mit tehetnék.
Belülről
Annyira kifáradt az idegrendszerem, hogy minden inger terhes – igen, még az is, ha valaki csak a lakásban tartózkodik, még akkor is, ha hozzám sem szól, ki sem jön a szobájából. Minden inger kéri a figyelmem, olyan érzés, mintha minden rágná le a húsomat a csontomról, miközben úgy érzem, már semmi nincs rajta. Kiürült az energia-spejz, nincs miből adnom.
Kívülről
Testvére, barátja, anyja, tágabb családtagja vagyok, és azt látom, rettentően kimerült, de ha kérdezem, mit tudok tenni, nem tudja megmondani, néha még idegesebb lesz. Látom, hogy évek óta túlvállalja magát, pedig olyan sokszor mondjuk neki (vagy csak gondoljuk), hogy többet kellene pihennie!
Belülről
Na, még azt is nekem kellene kitalálni, hogy rajtam, aki krízisben vagyok, hogy kellene segíteni?! Még szép, hogy kiakadok, hogy lehet ezt nem érteni? Aztán persze mindenki visszahúzódik, "békén hagy", ami innen nézve nem más, mint az egy egyedül hagyás a nehézségekkel. Persze, már nem várok mást, mert ez nem új, hiszen odalépni, belépni eddig sem lépett be a "támogató" család, szóval az, hogy úgy vagyok most, ahogy vagyok, abban masszívan benne van, hogy ők mennyire keveset rakták bele magukat korábban. Nem a krízis közepén kellene pánikolni, korábban kellett volna többet tenni!
Kívülről
Nem tudom, hogy meddig tartható ez így, fogalmam sincs, hogy mikor kellene segítséget kérni. Már nem is alszik, nem eszik (vagy épp rendszeresen túleszik), napi fél dobozt szív vagy fél üveg bort iszik vagy naponta másfél órát edz. Félek és féltem őt.
Belülről
Nem tudom, meddig tartható ez így, fogalmam sincs, hogy mikor kellene segítséget kérni. Már nem is alszom, nem eszem (vagy épp rendszeresen túlzabálom magam), napi fél doboz cigi vagy fél üveg bor vagy másfél óra edzés segít csak, ezek tompítják az életnehézséget.
Mi segít?
A támogató oldala
Egy krízisben lévőt tartani, biztonságos hátteret nyújtani sokszor nehéz. Segít, ha próbálkozunk, ha megpróbálunk ráérezni, erősen figyelünk rá, hogy milyen olyan dolgok vannak, amik többször sülnek el jól, mint rosszul. Segít, ha figyelünk arra, hogy kibírjuk a támasztást, tehát ha magunkról is gondoskodunk. Segít, ha elfogadjuk, hogy sokszor fogunk bénán segíteni, és előre eldöntjük, hogy attól még nem adjuk föl. Segít, ha tápláljuk magunkban a hitet, hogy túlleszünk rajta. Segít, ha van valaki, aki volt hasonló helyzetben és tudunk vele beszélgetni, mert akkor kiderülhet, hogy mennyire hasonló megéléseik vannak másoknak, így rájöhetünk, hogy nem velünk van a baj, hanem mi vagyunk bajban. Ha úgy érezzük, hogy teljesen elvesztünk, tanácstalanok és tehetetlenek vagyunk, segít, ha kérünk segítséget – barátoktól, családtól, szakembertől.
A krízisben lévő oldala
Segít, ha kompetensnek néznek még akkor is, ha bajban vagyok. Segít, ha a krízisben vállalják a felelősséget azok, akik nem álltak mellettem eléggé az elmúlt években/évtizedekben, gondolok itt házastársra, tágabb család tagjaira, munkatársakra, főnökre, barátokra akár. Segít, ha a támogató szavakat tettekre cserélik. Hogy mit lehet ilyenkor csinálni? Mondjuk heti egyszer hozni egy sültcsirkét, elvinni a gyerekeket az aquaparkba (és aztán estére sem hozni őket haza), átvállalni a reggelt vagy az estét, míg én elmegyek mozogni – mert a mozgás rengeteget segít! Segít, ha főznek rám olyat, amit én szeretek – mert a kiegyensúlyozott étrend kiegyensúlyoz! Segít, ha megérti a másik, hogy az idegrendszerem annyira készen van, hogy ha éjszaka ő háromszor átfordul és én azokra fölébredek és nem tudok visszaaludni, akkor az alváshiány mégjobban meg fog borítani. Segít, ha ezt én is fölfogom végre. Segít, ha szerez nekem valaki egy üres lakást, és amíg én ott legalább fél napot (vagy akár több napot) eltöltök, addig a gépezet flottul működik nélkülem. Segít, ha ezt, hogy minden jól működik, nem írják meg messengeren óránként, mert azzal mindig újra és újra odagondolok, elindul a fejemben a gondolatcunami, ami könnyen az mértéktelen aggódáshoz/szorongáshoz vezet. Segít, ha beszélgetek másokkal, akik hasonló helyzetben vannak vagy voltak. Segít, ha fölfogom, hogy mások is ugyanúgy remekül maszkolnak, mint én, tettetik, hogy jól bírják, miközben vergődnek lelkileg. Segít, ha keresek minőségi segítséget, amennyiben nem adatik a környezetemben. Mert lehet, hogy szükségem van rá, hogy egyedül legyek, de arra is biztosan, hogy ne legyek magányos, hogy amikor épp magamban nem tudok bízni, hogy túlélem a krízist, legyen mellettem valaki, aki bízik bennem.
hálahónap 28. – Hálamantra
Hála Nektek, akik olvastátok, szerettétek, megosztottátok vagy hozzászóltatok az elmúlt egy hónapban a Hálahónap-bejegyzéseimhez. Remélem, volt, amiből tudtatok kivenni, bízom benne(tek), hogy a negatív, kritikus, sötét kapott némi pozitívat, melegséget és fényt!
hálahónap 29. – Hála a kezdő- és a végpontokért
Ahogy a Hálahónap első bejegyzésében írtam, ezzel a sorozattal célom volt megmutatni, hogy van lehetőségünk fölvenni a kesztyűt a belső kritikusunk ellen. Mielőtt megtettem volna, nemegyszer a kritikus beszélt belőlem a kezdetek és a végek idején is. Kezdetekkor vitt a kritikus energia, például megláttam reggel egy gyerekem és az volt az első kérdésem: “Jaj, megfázol, miért nem vettél papucsot?”. Ezt már lecseréltem például erre: “De jó Téged meglátni!” – kevesebb gond, ha megfázik, mintha belsővé teszi a kritizálót és bárhova megy is majd, viszi magával az állandó önmonitorozást, hogy mit csinál nem tökéletesen, miben javíthatna még.
A végpontok megállások, hogy ránézhessünk a megtett út porára. Nem arra, hogy milyen por nincs ott, mert az megint csak a szorongást hozhatja, az ismétlését annak, miben vagyunk kevesek. Nem mondom, hogy ne lássuk meg a hiányokat! Viszont azok akkor lesznek építők, ha arra használjuk őket, hogy előre vigyenek, mozdítsanak, hogy jövőre is legyen pora az útnak.
hálahónap 30. – Utolsó hála: Nektek
Hála Nektek, akik olvastátok, szerettétek, megosztottátok vagy hozzászóltatok az elmúlt egy hónapban a Hálahónap-bejegyzéseimhez. Remélem, volt, amiből tudtatok kivenni, bízom benne(tek), hogy a negatív, kritikus, sötét kapott némi pozitívat, melegséget és fényt!