• dorkaherner

Vége, felejtsük el az egészet? (Lélekápolás 30.)


Megnyíltak a játszóterek, és bár az elmúlt 16 évben annyit voltam már, hogy egy percig nem hiányoztak, mégis örömmel vittem oda a héten többször is a gyerekeimet, hogy nekik jó legyen - ami nekem is jó, mert olyankor nem tépik egymást. 


Egyik bejáraton kint a papír, hogy csak maszkban tartózkodhatunk ott, másik helyen mellé, hogy mindenki csak a saját lapátjával homokozzon, a harmadik helyen még azt is föltüntették, hogy csak annyi család lehet, ahány pad. Pici a mintavételem, de lehet, hogy sokat mondok, hogy tízből ha egy ember betartja a szabályokat. Nem a szabálytartás miatt jöttem fölszólalni, az egésznek a lelki vetülete az izgalmas a számomra. 



Nem csak a játszótereken látom, másoktól is hallom: “De jó, lassan elfelejthetjük az egészet!”. Nagy piros fölkiáltójel kezd bennem villogni ilyenkor. Tényleg azt hisszük, hogy az ember csak úgy simán, minden nyom nélkül elfelejt ilyen krízises hónapokat?! Ha igen, akkor alulbecsüljük a lelkünket, hiszen neki az is a funkciója, hogy emlékezzen. 


Egy holokausztot túlélő unokájaként mondhatom, hogy ha anélkül megyünk tovább, hogy foglalkoznánk vele, hogy hogyan nyomta bele a bakancsát az arcunkba az elmúlt pár hét, akkor könnyen azoknak okozzuk a legnagyobb kárt, akik magának a vírusnak a legkevésbé vannak kitéve: gyerekeinknek és leendő unokáinknak. 

Valószínűleg nagymamáink, nagypapáink is igyekeztek felejteni a háborúk után, mentek előre, a túlélés felé. Ez volt a kiút, akkor még senki nem beszélt PTSD-ről, elvétve volt téma a lélekápolás fontossága. És persze, szuper, túléltek, de még mi lett a következménye? Mi, unokák kutatjuk a zsigeri, öröklött szintjeinket terápiákban, családállításokon, meditációkban - próbáljuk fölfejteni a sokszor fölfejthetetlen örökségeinket.


Sokszor hosszú évek, betegségek vagy családi traumák kellenek, hogy megtaláljuk, mik gáncsolnak el minket a boldogságunk felé vezető úton, akár generációkra visszavezethetően. 

Tegnap azt kérte tőlem a lányom, hogy mutassam meg, milyen közel mehet majd, mikor találkozunk a barátnőjével a játszón, ami látszólag nem nagy dolog. De ha nem tartom a témán a szemem, akkor akár ott is találhatom majd magam, hogy tíz-tizenöt év múlva a gyerekeim, barátaim vagy klienseim nagy számban küzdenek majd azzal, hogy kit milyen közel engedhetnek magukhoz lelkileg és fizikailag egyaránt. Ezért gondolom azt, hogy felelős emberként, szülőként és leendő nagymamaként nem tehetem, hogy elfelejtem az egészet. 


Nem csak a vidéki nyaralót, hanem ezek is adjuk örökségül, a génjeink szintjén változtatnak a minket ért erős élmények. Ha én megdolgozom azzal, ami frissessége okán most láthatóbb és elérhetőbb még, akkor kevésbé lesz az átélt nehézségeimből árnyék, ami rávetülhet majd rajtam kívül másokra is. 

Társadalmi felelősségvállalás miatt takarjuk el az arcunkat, védve ezzel az időseket, szüleinket. A maszkot, mikor majd nem kell a szám elé tennem, én igyekszem nem föltolni a szememre, igyekszem nem eltakarni magam elől is felszínre jött nehézségeimet azzal, hogy elhitetem magammal, hogy a vírushelyzettel csak addig kell foglalkoznom, amíg fertőz.



481 megtekintés
iratkozz föl a hírlevélre, ha szeretnél értesítést új írásokról, eseményekről!
  • White Facebook Icon
  • White Instagram Icon

Herner Dorka

© 2020 by dorkaherner

minden jog fönntartva, a honlapon található képek, szövegek, hanganyagok csak a szerző hozzájárulásával használhatóak föl! 

írj bátran!