A testemmel kb. 30 éve nem vagyunk barátok. Kényelmetlen vele együtt élnem. Annyit bántottam szavakkal, gondolatokkal - kövér vagy, csúnya vagy -, annyit bántottam tettekkel - fogyókúrák, túledzések -, amennyit ha kívülről kaptam volna, a bántalmazóval már régen megszakítottam volna minden kapcsolatot.
És lehet, hogy az életem egy korábbi pontján ez is történt: a testem megszakította a kapcsolatot a lelkemmel. Úgy, hogy közben sziámi ikerként élnek együtt azóta is...
Vagy ha egy másik képet keresek, olyan, mintha egy lakásban élnék valakivel, és mikor elmegyünk egymás mellett, mindig összeütközünk vagy mindig van egy rossz szavunk egymáshoz. Ha az egy másik ember lenne, már régen elköltöztem volna...
Így, a kötelezően egy fedél alatt létezésben viszont azt élem meg sokszor, hogy nincs lelki békém, nincs olyan helyem, ahol igazán biztonságban lehetek - mert mindenhol ott vagyok én. Mintha mindig egy lemezt hallgatnék, amit csak akkor nem hallok, ha valami hangosabb. Sok minden hangosabb mára már: a gyerekeim, a párkapcsolatom, a barátaim, a munkám. Ez nem jelenti, hogy fölszínes a mosolyom és közben látens depressziós vagyok! Boldog vagyok az életemben. És ennek most épp része az is, hogy a háttérben ott van az a kis sejtés, hogy esélyesen ezért is alakíthattam ilyen dúsra a mindennapjaimat, mert ez egy eszközöm arra, hogy a belső, bántó hangomat ne halljam.
Innen nem ott van a kiút nekem, hogy lefogyok 10 kilót vagy hogy megműttetem magam. Bárcsak ott lenne! Gyorsabb és egyszerűbb boldogságlehetőségek lennének. De tudom, nekem ott sosem lenne béke, mindig találnék magamon valamit, amibe beleköthetnék.
Ha nincs körülöttem vagy bennem zsongás, mikor csönd van kívül és belül is, akkor egyetlen olyan eset van, mikor nem pörög a lemezem: amikor mozgok. Amikor szabadon mozdulok, amikor koreográfia nélkül hullámoztatja a testem a lelkemet és fordítva. Ott a béke van és a kiteljesedés. Ott nincs önmarcangolás, ott nincs bántás, ezek helyére kerül az önfeledtség és a föloldódás. Ez az állapot egyértelmű irányjelző. Oda jutok vissza vele, ahonnan jöttem: a magzati állapot biztonságának érzetébe, mikor nem volt kérdés, hogy hol a helyem a világban.