• dorkaherner

Párkapcsolati kérdőjelek 1. rész (Lélekápolás járvány idején 13.)



0-24-ben kell kibírnunk egymást vagy teljesen elszakított minket a járványhelyzet? Eddig én voltam a kenyérkereső, mostantól egy ideig a másik fizetéséből fogunk élni? Eddig én voltam többet a gyerekekkel, a bezártság kényszerében a párom vette át a szerepemet?


A párkapcsolatokat rendesen átrendezheti most a külvilág, de még a látszólag hasonló helyzetek is teljesen mások belülről, ahogy a látszólag nagyon más helyzetekben is megélhetünk nagyon hasonlót. Az egyetlen ember, aki képes lehet átlátni a helyzetet és megérezni benne a lehetőségeket, az én magam lehetek. Erre a megérzésre nincs jó eszköz, csak nekem jó eszköz van - tehát mindenkinek a sajátját érdemes megkeresnie. Mutatom az enyémeket, hátha segít ötletet meríteni.





Az első eszközöm: figyelek befele és valódi érdeklődéssel (tehát nem bántón vagy számonkérően) kérdezem magam. Próbálom észrevenni, hogy nekem milyen pontjaimra nyom rá ez a helyzet. Nem lesz ugyanaz, mint a barátnőimnek és nem lesz ugyanaz, mint amiket olvasok a neten.


Mi változott az elmúlt pár hétben? Mi hoz most örömöt és mi nehézséget párkapcsolatilag? Miből lett több, miből lett kevesebb? Lett-e több érintés/veszekedés/beszélgetés azáltal, hogy többet vagyunk együtt?


Gyökeresen és gyorsan átrendeződhetnek most a női-férfi szerepek. Lehet, hogy eddig én kerestem/főztem/gyerekeztem többet, és pár nap alatt akár az egész területet átveszi a másik. Ez lehet öröm, de lehet egyikünknek vagy akár mindkettőnknek furcsa, frusztráló, szomorú és kényelmetlen is. Nem árt ránéznem, hogy az elmozdulásokkal kapcsolatban hogy érzek. Ha például azon veszekszünk, hogy nincs rendesen elmosva a vágódeszka vagy hogy ki tanul jobban a gyerekkel, az esélyesen lehet a jele annak, hogy kellemetlen érzéseket hoz a szerepek átrendeződése.


Vannak kevésbé látható párkapcsolati leosztások, például lehet, hogy eddig én kezdeményeztem többet ölelést vagy szexet. Ha ez a helyzet, de mondjuk most rám rosszabbul hat a krízis és nehezebb mozdulnom, közeledik-e helyettem a másik? 


Megyek tovább és figyelgetem, mi is van bennem az engedésekkel és átengedésekkel. Engedem-e berakni a mosást, engedem-e a másiknak a zene- vagy filmválasztást? Engedek-e neki teret? Átengedem-e a vásárlást, a pihenést, az esti mesélést?


Beengedem-e most a lakásba a másikat, aki eddig csak átutazó volt otthon? Közel vagyunk egymáshoz térben, de közel engedem magamhoz? Vagy bármikor is igazán közel engedtem-e magamhoz? Vagy hogy érzem, bármikor is igazán közel engedett magához?


Minden maradt a régi, semmi sem mozdult, bár kint veri a vihar az ablakot? És ez jó? Ennek örülök? Lehet jó és rossz is. Lehet, hogy legbelül én már egy ideje változást szeretnék, unatkozom vagy elfáradtam a kapcsolatban és titkon vártam, hogy valami majd fog történni. Mutathatja a mostani helyzet, hogy ha én nem lépek, egy háború sem lesz elég a kapcsolatomból kimozdítani engem. Ha szeretem a párkapcsolati építményemet és az sziklaszilárd is, akkor ideje örülnöm és ünnepelnem! De ha új alapokat, falakat vagy belső átrendezést szeretnék, akkor lehet, hogy fölösleges egy földrengésre várnom. 


Hogy vagyok az adásokkal? Adok-e a másiknak figyelmet? Adok-e neki teret? Adok-e neki időt? Adok-e neki tiszteletet - például tiszteljük-e egymás határait? Egyeztetni akarjuk a megküzdési módjainkat - van, aki retteg és két hónapja ki sem mozdul, és van olyan is, aki nem hajlandó félni és többet menne túrázni - vagy tiszteljük-e egymás annyira, hogy tiszteletben tudjuk tartani a másik túlélő stratégiáit is?


Hogy vagyok a kompromisszumokkal? Kötöm-e magam a régi rendszerhez vagy rugalmas vagyok új, közös megoldások felé menni? Vagy lehet, hogy épp most lett elegem abból, hogy mindig én vagyok a kompromisszumkereső?


Hogy vagyok a közelséggel? Ennyi nap után már a szagát is nehezen viselem a páromnak, tehát sokkal több időt töltök a vécén, a fürdő- vagy a gyerekszobában? Megítélem-e magam ezért, elvárom-e magamtól, hogy mindig örömöt okozzon, hogy egymás szájából lógunk ki? Vagy arra vágyom, hogy sose érjen véget ez az időszak, mert most végre tényleg ott vagyunk egymásnak? Ha utóbbi, akkor lehet, hogy azon kellene dolgoznom, hogy én, egyénileg megállom-e a helyem a világban?


Mi a helyzet, ha úgy kezdek el egy mondatot, hogy "Végre..."? Hogy folytatom? Végre kinyílok neki? Végre kimondom? Végre mélyen elköteleződöm? Végre elkezdem vagy végre befejezem? 


Nincs mellettem senki, egyedülálló vagyok. És ez jó? Ha igen, akkor egyáltalán akarok-e bárkit is magam mellé vagy lehet, hogy az elmúlt hónapokban csak a társadalmi/családi elvárások miatt járogattam randizni? Ha nem jó egyedül, akkor tényleg azért nem nyitottam, mert lefoglalt a munka? Biztos azért nem találtam eddig senkit, mert nem lehet sehol ismerkedni vagy mert nem megyek sehova? Biztosan kész vagyok egy új kapcsolatra? Biztosan eléggé nyitott vagyok ra? Mi az, ami gátol valójában? 


Szerencsés vagy, hogy azzal élsz most, akibe szerelmes vagy!” - mondta nekem valaki a héten. Rohadtul nem szerencse kérdése volt. Kevés olyan dolog van, amiért ennyit küzdöttem, izzadtam és áldoztam, mint az, hogy így tudok lenni egy párkapcsolatban, ahogyan most. Tíz éve voltam olyan bátor vagy vakmerő, hogy három kicsi gyerekkel ugrottam a semmibe - nem tudtam, hogy a betonba csapódom vagy egy gyönyörű tengerbe. Életem korábbi lépései miatt vagyok ott, ahol vagyok, én nem az a Dorka vagyok, akit az Ózban fölkapott a szél és elröpített és aztán szerencsésen landolt valami szuper helyen. És a mostani lépéseim miatt fogok eljutni oda is, ahova ez a krízis párkapcsolatilag visz, bármennyire is erős a forgószél odakint.

0 megtekintés
iratkozz föl a hírlevélre, ha szeretnél értesítést új írásokról, eseményekről!
  • White Facebook Icon
  • White Instagram Icon

Herner Dorka

© 2020 by dorkaherner

minden jog fönntartva, a honlapon található képek, szövegek, hanganyagok csak a szerző hozzájárulásával használhatóak föl! 

írj bátran!