Ahogy az előző bejegyzésemben taglaltam, a múlt hosszúra nyúlt, de szerencsére vége, legalábbis ma inkább átmegyek a jelenre.
Mit tudok tenni most, tehát a jelen pillanataiban azzal, hogy túl sok a szorongatás, a rohanás vagy a félés az életemben? Hogy túl kicsi a hely a lakásban, hogy túl kevés a csönd, hogy túl sokszor pakolom a saját igényeimet a sor végére? Hogy lehetséges, hogy a koronavírus után alapjaiban nem lesz tartható az elmúlt években épített élet?
Hát először is meglátom az előző mondataimban, hogy van bennük egy látszólagos mozdíthatatlanság - nem most fogom tudni a gyerekeimet 8 hetes nyári táborokba küldeni, nem most fogok tudni a nappali közepén fürdeni a csöndben. Viszont talán most fogok választ kapni arra, hogy ezeket miért nem tettem meg eddig?! Miért hallom hangosabbnak és égetőbbnek, ha a gyerekem éhes, mint ha én? Még egy újszülöttnél értem, de egy kamasz gyereknél miért? Miért olvasok előbb a gyerekeimnek _mindig_, mint magamnak? Miért szorongok az anyagiak miatt évek óta, mikor más rosszabb anyagi körülmények közt is tud nem szorongani?
Ezek egy síkon nézve a külvilágból erednek, de más vetületből mind a saját szorításaim, tehát valahogy újra és újra és újra “elérem”, hogy megéljem őket. Nagyon résen kell lennem, hogy meglássam az apró helyzetekben, hogy hogyan tartom magam benne szerepekben, hogy hogyan ismétlek olyan állapotokat, amiket már igazából nem szeretnék átélni.
A legfontosabb lépés, hogy elkezdem figyelni magam. A figyelemtől már változnak a dolgok, egyből másképp fogunk működni - ez sem spirituális blabla, hanem kvantumfizika.
Sokat dolgozom a testemmel, ami nem csak szerintem nem különíthető el a lélektől, hanem bármelyik magára valamit is adó tudomány ma már ezt ugyanígy gondolja. Tehát a testemet hívom segítségül: berakok a mindennapjaimba olyan testi gyakorlatokat, amik metaforikusan a lelki témámról szólnak. Én lazább, feszülésektől, szorításoktól mentesebb lelket szeretnék, tehát ezen kezdek dolgozni a testemmel is. Nem olyan bonyolult és misztikus dolog ám ez, egyszerűen rákeresek a neten a lazítás, nyújtás szavakra, ezernyi videót ad ki, hogy a testünkkel miket csinálhatunk. Választok egyet és naponta legalább tíz percet szánok arra, hogy lazítsam magam.
Szeretek tanulni másoktól, úgyhogy lesem a családomat és egyéb állatfajtáimat, ki hogyan csinálja. Próbálok ellesni dolgokat például a mellékelt ábrán látható macskánktól.
Ha jön valami szorító gondolat, engedem, hogy menjen tovább - nem kell ám leállnom mindenkivel beszélgetni! Néha magammal sem.
Ha jön egy szorítás-hullám fizikailag vagy lelkileg, akkor igyekszem kiszorítani valamivel, például elkezdtem a zenét tudatosan használni erre: betöltöm vele a gondolataim helyét, kisimítom a hullámaimat.
A stresszfüggésről lejönni hetek-hónapok, akár évek munkája, tehát sokat kér energiából, időből, viszont ezerszeresen megtérül!
Kevesebb stresszel élni fölemelő, mivel nincs, ami lehúzzon.
Rengeteg energiát visz a sok szorongás, félés. Fizikailag kicsit hasonló, mint a didergés, amikor a vázizmok ismétlődő összehúzódásából termelünk hőt - kutatások szerint 15 perc didergés fölér egy órányi mérsékelt testmozgással. Vajon 15 percnyi szorongás hány órányi mérsékelt testmozgással érhet föl?!
Nem akarok teljesen mentes lenni a félelmeimtől, a szorításaimtól, de élvezem, hogy nem nyomorítanak már, hogy jóval szabadabban lélegzem tőlük, mint akár 2-3 hónappal ezelőtt.
Írtam már a múltról és most a jelenről, a jövő még hátravan.