• dorkaherner

Lélekápolás járvány idején 2. - Tanács helyett


Mossuk le az összes ablakot, hogy lássuk a tavaszt! Töltsünk rengeteg minőségi időt egymással! Edzünk otthon, hogy mikor újra nyit a világ, mi is készen legyünk a bikiniképes testtünkkel! Tanuljunk új hobbit! Főzzünk újdonságokat! Itt az idő, úgyis megszűnik a munkahelyünk, hát akkor előre, találjuk ki magunkat! Végre egész nap hozzáférhető a másik, szeretkezzünk! Olvassuk el és írjuk meg az összes könyvet, amit eddig félretettünk! Vagy ha szülők vagyunk, akkor: vegyük rá a gyerekeinket is a mozgásra, velük töltsünk tízszer annyi minőségi időt, mint mással/mint eddig, őket is tanítsuk meg főzni, ne kütyüzzünk többet, mint előtte, legyen meg a napirendje, menjünk közösen a szabadba sokat, vegyük észre, ha nincs jól a lelke és azonnal támasszuk meg, csillapítsuk félelmeit, hagyjuk pihenni, de ne engedjük túlpihenni, motiváljuk kreatívan, engedjük meg, de ne várjuk el tőle, hogy lekösse magát - és ilyenből jön szembe naponta legalább száz.


Ritkán fordul elő, hogy a hasonló tanácsokból bármelyiket önmagában rossznak tartanám. De így, összességében fogyasztva őket, úgy érzem, hogy egy akkora léc van elénk helyezve, amekkorát ember nem tud megugrani, de még ugrálni sem tud a léc előtt úgy, hogy közben ne szorongja szét magát.


Nagyon könnyen válik a tanácsból elvárás, tehát esélyesen ezeket fogom gondolni (vagy legalábbis tudatalatt ezeknek próbálok megfelelni majd): a jó anyuka naponta minimum 30 órányi minőségi időt tölt a gyermekeivel, mindig cukin játszik velük, bármikor örömmel olvas nekik, tanul velük készségesen és soha nem várja el, hogy egyedül lekössék magukat. A jó nő, kihasználva a csodás lehetőséget, hogy ott a férje, napi kétszer szeretkezik, minden reggel parfümmel átitatott ruhába öltözik, mert nehogy már otthonkában nyomja a home office-t. Végre nem csak napi egyszer, hanem kétszer is főz, de legalábbis mindenkinek igénye szerinti ételt állít elő, és ami igazán fontos: mindig lelkesen teszi ezt! A jó munkaerő napi 6-8 órát dolgozik még nagyobb odaadással, lojalitással és figyelemmel, mint eddig, mindent megold otthonról. A jó anyuka+jó munkaerő például úgy skype-ol, hogy talál a lakásban olyan pontot, ahova nem hallatszik el az otthon ülő gyerekének az üvöltése, aki a szomszédban épp öli a tesóját vagy a virtuális ellenségét. Ha még jó nő is, akkor mindeközben fő a leves. Merthogy a jó ember nem bízza rá a nagymamákra a főzést sem, nemhogy az unokákat.




Ha nem tudnám kizárni a sok okosságot, akkor arra biztos tudnám használni őket, hogy nap mint nap generáljam magamban a tonnányi bűntudatot és szégyent, mivel én nem tudok ezeknek a kritériumoknak megfelelni. És a járványhelyzet végére az önbecsülésemet is pont ott találnám meg, ahol a gazdaság lesz: a béka segge alatt.


Amit még csinál velem ez a sok tanács, hogy nem kérdezi meg tőlem, hogy én egyébként hogy vagyok? Én mit érzek, hogyan tudnám ezt a járvány okozta helyzetet jól átvészelni? Nekem mi segítene? Mi az én ötletem arról, hogy én hogy tudnék legkevesebbet sérülni és legtöbbet teljesedni? Hogy esne jól nekem alakítanom a párkapcsolatomat, az anyaságomat, a barátságaimat, a munkámat?

A tanács, bármilyen jó is legyen, nem tisztel engem, merthogy általános és kívülről jövő. Nem tiszteli, hogy én egyedi módon vagyok összetéve. És ha egyből magamra értelmezem, tehát ha kérdés nélkül gondolom, hogy nekem is úgy kellene, akkor én sem tisztelem magamat.


Például, ha mondjuk szétszorongom magam azon, hogy arra tart a világ, hogy jövő héttől nem lesz munkám, akkor lehet, hogy bármennyire erősen akarom is majd, nem fogom tudni jól megtámasztani a gyerekem, akin látom, hogy szintén szorong és persze iszonyúan szeretnék neki segíteni. És olyankor az a tanács, hogy legyek nyugodt és türelmesen támasszam meg a gyerekem, rohadtul nem fog segíteni, amennyiben egyetértve vele akarom csinálni, de a saját szorongásom miatt igazán hatásosan nem tudom alkalmazni. Az eredmény: a szorongásom nem fog csökkeni, valószínűleg a gyereké sem, viszont legalább a bűntudatom nő.

Nem most kezdtem el tisztelni mások nehézségeit, ezért tudom, hogy ez nem egy könnyű műfaj. Attól, hogy kimondom, még nem történik. Ennél meg még talán egy fokkal nehezebb a saját nehézségeinket tiszteletben tartani. Viszont remekül tanulható és ebben talán pont a tanácsok is segíthetnek, ha erre használom őket!


Önismereti szempontból a leghasznosabb tanács, ami legjobban irritál, ami leginkább fáj, ami a legjobban dühít vagy szomorít el, tehát ami a legtöbb érzelmet képes előhívni belőlem.


Ahogy a tegnapi bejegyzésemben írtam, nálam például a “Fogd föl nyaralásként!” volt az egyik ilyen. A másik, mikor az egyik távolabbi ismerősöm azt a tanácsot adta, hogy csináljunk úgy, ahogy ő: míg a gyerekek olvasnak vagy filmet néznek, lazán menjünk el futni! “Könnyű ezt mondani két nagyobb iskolás gyerekkel!” - hallottam belül a saját feszülésem. Miről szól ez esetemben? Hogy nekem van még olyan gyerekem, akit 5 percre sem hagyok magára. Megtehetném? Lehet. Esélyes, hogy ha leültetném egy végtelenített Pizsihősök elé, akkor pont ugyanabban a pózban találnám fél órával - vagy akár fél nappal... - később. Csakhogy köt az értékrendem és kötnek a félelmeim - hány ilyen “csak öt percre ment el otthonról” történet kerül be a hírekbe úgy, hogy az a vége, hogy a gyerek közben véletlen baleset áldozata lesz...

Valóban könnyű a fönt említett tanácsot adnia az illetőnek, de nem csak azért, mert iskolás gyerekei vannak, akiket már ideig-óráig otthon lehet hagyni egyedül. Azért is, mert más az értékrendje, máshogy fogalmazva: van belső szabadsága olyan dolgokra, amikre nekem nincs. Így, hogy átfogalmaztam, jön a következő kérdésem: mit csinálhatnék mégis, hogyha nem is úgy, ahogy a tanácsot adónak, de mégis legyen nagyobb belső szabadságom? Mi az, amin talán tudnék mozdítani?

Itt kezdem el igazán átfordatani a tanácsot, itt kezdem az önismeret segítségével a javamra használni. Beugrik, hogy vannak nekem a lakásban nagy számban kamasz gyerekeim. Más simán rábízza már a tíz évesre is a testvért, én a 16 évesekre sem bízom soha a kicsiket. Hogy miért nem? Mert az életem során több olyan emberrel hozott össze a sors, aki azért kapott hidegrázást a gondolattól is, hogy gyereke legyen, mert rengetegszer volt ő a testvéreinek az ügyeletes bébiszittere. A szülők nem kérdezték őket, hogy szeretnének-e a testéreikkel lenni, hanem rendszeresen föladatuk volt. Találkoztam nem egy olyannal is, akinek ezért nem lett jó a kapcsolata a testvérével, mert állandó teherként volt rátéve a vigyázás felelőssége. Tehát egy olyan félelem tart távol attól, hogy megkérjem a tizenéveseimet a vigyázásra, hogy vagy nem lesz unokám vagy rossz lesz a kapcsolatuk. És itt már meg is látom a lehetőségem a nagyobb belső szabadságra: dehát nekem nem kell úgy csinálnom, mint a fönt említett szülők tették! Nálunk lehet az az első kérdés, hogy “Van-e kedved vigyázni rá kicsit?”! Mi olyan szülők vagyunk, akik tudunk figyelni arra, hogy ha látjuk, hogy negatívan hat a kapcsolatukra, akkor változtassunk!

És ha mégsem kérem majd meg őket, ezeket végigfuttatva már sokkal jobban látom és értem a működésem, így esélyesen ki tudok majd állni a saját korlátaimért és nehézségeimért, tehát elkezdtem tisztelni őket.

És ezután van csak igazán esélyem arra is, hogy ne csak a szavaim szintjén, hanem mélyen tiszteletben tartsam mások problémáit és elakadásait is. Ha én nagyon szeretek egyedül lenni és most ez a hiányom, akkor is megértem majd azt, akinek már most az a nehézsége, hogy a járvány következtében magányossá vált. Érteni fogom azt is, akinek a kicsi gyerekeivel fárasztó kitölteni a napot, ahogyan azt is, akinek ez a sok együttlét most régen várt alkalom és remek lehetőség lesz. Megértem majd, akinek a kamasz gyerekeivel rengeteg feszülést okoz egy légtérben lenni, ahogy azt is, aki most fog először igazán jókat beszélgetni a vele egy háztartásban élő, de az utóbbi években szinte ismeretlenné vált félfölnőttel.


Pár hete, az Angliában akkor megjelenő könyvem kapcsán tette föl nekem egy újságíró azt a kérdést, hogy mi a kedvenc tanácsolom a szülőknek, amire azt válaszoltam, hogy az, hogy ne fogadjanak el tanácsot, helyette figyeljenek befele. És hozzátettem, hogy ez is csak egy tanács, tehát ha valaki ezt csak úgy, mérlegelés nélkül elfogadná, ugyanott lennénk. Nem követendő példa az sem, ahogy én csinálom, az eszközeim és megoldásaim alkalmazása egyénre szabás nélkül pont annyira félrevihet, mint bármilyen más tanács. Megmutattam most egy módszert és láthatóvá teszek majd még többet is, de a lényeges sokkal inkább az, amit ezeken keresztül mutatok: a még nagyobb belső szabadságra való törekvés.

0 megtekintés
iratkozz föl a hírlevélre, ha szeretnél értesítést új írásokról, eseményekről!
  • White Facebook Icon
  • White Instagram Icon

Herner Dorka

© 2020 by dorkaherner

minden jog fönntartva, a honlapon található képek, szövegek, hanganyagok csak a szerző hozzájárulásával használhatóak föl! 

írj bátran!