Ahogy minden a világon, úgy a járvány is szubjektív, tehát az, hogy hogyan érzékelem, mik a gondolataim vele kapcsolatban,vagy akár miket vélek tényeknek, rólam is szól. Olyan, mint egy tükör. Szeretek bele-belenézni a vírus hozta helyzetekbe, észrevenni, hogy mit mutat rólam és milyennek mutat engem.
A karantén idején a gyerekek mozgásigényét nem elégíti ki, hogy a székről átülnek az ágyra vagy néha kiszaladnak pisilni. Érteni értem, hogy a bennük rekedt mozgásigényt veszekedésbe transzformálják, de magamat is értem, hogy ezt nehezen viselem. Úgyhogy fölállítottunk egy trambulint a kertben, ami szuper lenne, a bökkenő, hogy társasházban lakunk, tehát az udvar sokakkal közös.
Az elmúlt három napban sokat könnyített, hogy a kicsik kimozgatásához nem kellett az unalomig ismert környező utcákat róni és a „Ha jön valaki, meneküljünk a túloldalra!” játékot játszani.
Olvasd tovább a cikket ide kattintva!