Te mindig jól vagy? - szokták kérdezni a klienseim. Nem, nem vagyok mindig jól vagy teljesen jól. Mire odaérek, abba a székbe, többnyire összeszedem magam vagy összeszed engem a munkámért való lelkesedés. De vannak napok, mikor például nem dolgozom...
Vannak napok, mikor nem megy, mikor nem tudom kirángatni magam a mocsárból. Átalában ezeken a napokon is próbálkozom. Ma reggel például próbáltam futni, de egyáltalán nem esett jó, úgyhogy pár perc után próbálkoztam a szabad vagy tudatos tánccal - mikor engedem, hogy a lelkem mozgasson, mikor nincs koreográfia -, de ma az sem hozott ki.
Ilyenkor nem segítenek a motiváló gondolatok, irritálnak a lelkesek, így az az önmagam is, aki másik napokon vagyok, aki energiával telített.
Egy idő után föladtam a kirángatási próbálkozásaimat és leültem a pincében (ahol reggelente mozgok) a földre. A zene haladt a saját útján, én meg csukott szemmel dülöngéltem előre-hátra, mint egy imádkozó asszony. Engedtem bele magam a feketébe, az árnyékba, a szomorúságba, a tehetetlenségbe. Abba, hogy nem megy. Föladom. Nem akarom. Nem merem. Távoli minden, ami fényes.
Nincs kedvem semmihez, se ébreszteni, se mesélni, se főzni, se írni. De még olvasni se lenne kedvem, még a semmihez sincs kedvem. Fáradt vagyok, belefáradt. Tudom, hogy magamat hajtom - ennél minden főnök engedékenyebb -, és fogalmam sincs, vajon mikor fogom magam szabadságra engedni!?
Érzem, hogy kötött a testem, kötött a lelkem. Képtelen vagyok szárnyalni, elrugaszkodni, kimozdulni. A képtelenség állapotában jön egy kép valahonnan mélyről: egy mag vagyok a földben, sötét van, fogalmam sincs, hogy van olyan a világon, hogy levegő meg fény. Ezen a ponton érzem, hogy ebbe bele tudnék kapaszkodni, erővel továbbvinni a képet, hogy a magból kipattan a csíra és elindul fölfele, tehát érzem a lehetőségét, hogy meg tudnám magam győzni, de nem megyek ebbe az irányba, mert gondolati szinten született a mag-kép folytatása, tehát agyból, és ilyenkor a gondolatok csak sebtapaszok. Nem szeretném elfödni, a nehézséget a láthatatlanságba nyomni azáltal, hogy magamat is áltatva továbbsietek. Ez van. Ma ez van.
Ez most nem a sírós szomorúság, hanem a mély, a mozdíthatatlan, a csöndes. Amelyiknek nincs ereje, amelyiket nem érdekli a világ, tehát se a jelen, se a múlt, a jövő pedig szóba sem jön.
Félelmetes állapot, mert úgy érzem, talán sosem múlik el. Bármennyire ott van a testemben és a lelkemben, bármennyire tudom a fejemmel, hogy száz és száz ilyen állapotból kijöttem már, most mégsincs ott a húzóerő bennem. Csak ülök és mozgok előre-hátra, előre-hátra, nem tudom az idejét, meddig.
Gondolatok nem társulnak a pillanathoz, mikor érzem: beadom a derekam. Meghajlok. Hajlik a derekam valami vagy valaki előtt, mint a szüléseimnél akkor, mikor a halálfélelem megtör: mindegy, legyen, megadom magam, ez van, maximum beledöglök, annál rosszabb nem lehet.
És ahogy meghajlik a testem, elmozdul a lelkem állapota is, egyik mozdulat hozza a másikat, mint egy dominó: a derekam mozdítja a kezem, a kezem a mellkasom, majd hullámzik tovább a mozgás nyakamba, onnan tovább a fejembe, ami után a lábam sem marad tovább egyhelyben. Nem csinálok semmit akarattal, nem találom ki, nem erőltetek, nem várok el, csak engedem magam mozdulni és kimozdulni. A sötétség ritmusa kiéli magát, a szabad tánc elhozza a fényt.
Ez a mai fél 6-tól fél 7-ig utazásom. Mire ébredezik a család, mire kezdetét veszi a nap, már egy tusolással visszaföldelek a rutinokba. Nem lett belőlem harsányan nevető mosolyember, de nem is vágyom arra. Főzöm a teát a lányomnak, a vízforraló zaja aláfesti, ahogy belül, csöndesen és békésen örülök, hogy mertem belemenni a sötétembe és ezáltal megtapasztalni újra, hogy lehet a süllyedés az emelkedés első fázisa.